Győri Dávid – 2010. 02. 28. – Ézs 50,4-10

Szeretett Testvérek! 

A mai igehirdetés alapigéje nem tartozik a legismertebb szakaszok közé Ézsaiás könyvéből. Annak ellenére van ez így, hogy a prófétai könyv második nagy egységének talán legismertebb ciklusába sorolják, a szenvedő szolgáról, Isten szenvedő szolgájáról szóló énekek közé. Talán mindnyájan fel tudjuk idézni ezek közül a legismertebbet, az 53. fejezetből:

…a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.

Mai igénk tehát ugyanerről a szolgáról szól egy másik helyzetben elénk állítva őt. De ki is ez a szolga valójában? A válasz egyszerűnek tűnik – különösen az előbb felidézett résszel párhuzamba állítva, vagy Fülöpnek az etióp kincstárnok számára tartott igemagyarázata után talán gyorsan rávágjuk: bizonyosan Jézusról van szó. A modernkor tudománya persze megkérdőjelezi mindezt, hiszen egy fél évezreddel Jézus előtt vajon kinek mondott volna bármit is az az értelmezés, amely ma nyilvánvalónak tűnik számunkra.

Azt az üzenetet keresve, hogy valójában mire is szeretne indítani bennünket ez a szöveg ma (2500 évvel a keletkezése és 2000 évvel Krisztus után) én is három kontextusba szeretném helyezni mindezt. 

1.

Az első az ige saját születésének helyzete, az ószövetség világa.

Ézsaiás próféta könyvének második nagy egysége (a 40. fejezettől kezdődően) a fogságba hurcolt néphez szól. Isten ítélete valósággá vált. A templom elpusztult, a nép javát deportálták és most idegen földön, idegen népek és idegen istenek világában kell megtalálni a helyüket, megőrizni a hitüket. Minden bizonnyal voltak akkor is olyan kozmopoliták, akik nem akadtak fenn ezeken a problémákon, hanem igyekeztek kihasználni a helyzetet, és éltek a lehetőséggel, amit az jelentett, hogy egy periférikus helyzetből az akkori világ egyik politikai és gazdasági központjába kerültek, ahol aztán megcsinálhatták a szerencséjüket. Hogy ehhez fel kellett adni valamit a szigorú vallási, hitbeli előírásokból, az nem jelentett gondot. Nyilvánvaló azonban, hogy a többség, a választott nép kiválasztottságát komolyan hívők és vallók számára ez nem volt járható út. A hit megélése, megőrzése naponkénti kihívás volt számukra, tele megaláztatásokkal. Az egyedül Isten magasztalását szolgáló énekeket most profán ünnepségeken, vagy útszéli stílusú társaságok bulijain kellett volna énekelniük (ahogy erről a 137. zsoltár tanúskodik), ahol mindenki jól szórakozik a „lúzer” társaságon, akik még mindig nem vették észre, hogy velük együtt az istenük is legyőzetett, ha előbb nem, hát legkésőbb Jeruzsálem elestekor és a templom lerombolásakor.

A legyőzött és elhurcolt nép számára valószínűleg eleven emlék volt a 6. vers képe: verték a hátukat, tépték a szakállukat, megszégyenítették és leköpdösték őket, s nekik nem volt más választásuk, tűrték mindezt, hiszen legyőzöttek voltak.

Ebben a helyzetben talán furcsán magabiztos az Úr szolgájának szava, aki hosszú verseken keresztül tesz arról bizonyságot, hogy mégsem marad gyalázatban, az Úr kiáll érte minden körülmények között, és végül igazságot szolgáltat számára egy nagy ítéletben.

Mindamellett azonban a vigasztalás és bátorítás semmihez sem hasonlító isteni szava szólal meg ezekben a sorokban: az Úr semmilyen körülmények között nem feledkezik meg népéről. A legreménytelenebb helyzetben is prófétát küld hozzájuk, aki vezeti, bátorítja és ébresztgeti őket. Együtt érez velük, együtt szenved velük, együtt állja ki a megpróbáltatásokat velük, de közben fel van vértezve az Isten Igéjével, és tudja azt szólni mindazoknak, akik már megfáradtak.

Nem kis dolog ez, hanem a legtöbb, amire az Ószövetség taníthat. Hogy Isten minden körülmények között Úr, és gondja van arra, aki hozzá tartozik, és aki benne bízik. Ez a bizalom pedig árad a szolga minden szavából. Majdnem minden vers ugyanazzal a személyes hitvallással kezdődik: „az én Uram, az Úr…” – aki tanít, fülemet megnyitja, igéjét számba adja, és megsegít minden helyzetben, nem hagyja, hogy gyalázatban maradjak…

Isten reményt adott a prófétán keresztül, hogy a sötétség nem tart örökké, és lesz szabadulás a fogságból.

2.

A második értelmezési helyzet is adódik, hiszen valamit talán számunkra is jelenthet ez az ige, de mégis mit? Ilyenkor az ember igyekszik párhuzamokat fellelni az igében elhangzottak és a saját helyzete között.

Talán mi is megfáradtak vagyunk?

Bizony sok mindentől érezhetünk így. Ha idősebbek vagyunk, akkor talán jogosnak is tűnik, hiszen egy élet terhe nyomja a vállunk, nem is csoda, ha belefáradtunk már abba, hogy hiába vártuk a Kánaánba való megérkezést, az mindig majd néhány év múlva fog elérkezni. Most pedig már nincs erőnk se, időnk se, kedvünk se erre várni. Az is lehet, hogy már éppen az kezd elfogyni, amire leginkább számítottunk, az egészségünk. (Hányszor hangzik el a mondat: „Csak egészség legyen, a többi nem számít…!”) Persze mindez nincs korhoz kötve, s sajnos azt kell látnunk, hogy a kilátástalanság, a létbizonytalanság, az állandó aggodalmak miatt (munkahely miatt, család miatt, egészség miatt) már középkorúak és fiatalok is csüggedten néznek szembe az élettel. Nincs elképzelésük a holnapról, nem tudnak senkiben sem bízni, senkibe se kapaszkodni, s ezért aztán tengődnek egyik napról a másikra. 

Még jó, hogy időnként találkozhat az ember olyanokkal is, akik a mai kor Ézsaiásaiként talán a körülményeket irreálisan figyelmen kívül hagyó módon tudnak bizonyságot tenni. Magam is hálás vagyok Istennek azokért, akikre ilyen módon felnézhettem, vagy felnézhetek a saját életemben. Akik egy hosszú élet megpróbáltatásait és megaláztatásait kellett, hogy végigéljék, talán már az egészségük is kezdte elhagyni őket, talán emberileg már nem sok tennivalójuk volt itt a földi életben, mégis tudtak elevenen, fiatalokat megszégyenítő lelkülettel és lendülettel Istenben bízni és erről bizonyságot tenni. Ezek mögött a bizonyságtételek mögött pedig mindig azt az alapot érezhettem, amiről Ézsaiás is ír: az Úr tanítványaként éltek, és nem csak gyermek vagy ifjúkorukban keltek fel minden reggel, hogy beüljenek ebbe az „iskolapadba”, hanem egész életükben gyakorolták ezt a tanítványságot. Akiknek Isten megnyitotta a fülét az ige hallására, és akik nehéz időkben is tudtak szavaikkal és tetteikkel kiállni Isten mellett, és megmaradni hitükben, és akik csalásra és lenyúlásra biztató időkben is tudtak ragaszkodni „maradi” elveikhez a becsületességhez és az egyenességhez, mert tudták, kinek tartoznak elszámolással. Akik számára az Istennel való élő kapcsolat nem egy porosodó emlék volt csupán, hanem napi megtapasztalás. Akik ezért nem egy távollevő Istenről nyilatkoztak általában kérdőre vonva őt, hogy miért engedi ezt vagy azt, és miért nem tesz már valamit, ha tényleg mindenható? Hanem őszintén tudták mondani: „az én Uram, az Úr…” megsegített, velem volt ebben a nehéz helyzetben, érthetetlen módon megőrzött… stb.

Az ilyen hit és bizonyságtétel adhat bizodalmat ahhoz, hogy az élet ne kilátástalan legyen számunkra, hanem lássuk, hogy úgy is le lehet élni, hogy van értelme és célja – függetlenül a külső körülményektől. 

3.

Kétségtelen, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember – talán bizonytalan, de mégis létező – hitét az ilyen fent említett bizonyságtévő életek megerősítik és továbblendítik. Van azonban olyan is, amikor ez sovány vigasznak bizonyul, és amikor saját életünk kilátástalansága már mindent elural. Amikor a mások számára apró lépés számunkra emberfeletti teljesítményt igénylő mutatvány, amikor tudjuk, hogy lépnünk kell, de a lábunk már nem mozdul. Amikor úgy érezzük, ennél nincs lejjebb.

Ilyenkor már nem emberi biztatásra vágyunk, nem egy kívülről jövő „Hajrá!”-ra, hanem, hogy valaki helyettünk tegye meg azt, amire már nem vagyunk képesek. Emberi erő és empátia itt kevés. Valami többre, valami nagyobbra, valakire, a legnagyobbra van szükség, de mégis úgy, hogy elérjen hozzánk, akik a legkisebbek, a legnyomorultabbak, a legelhagyatottabbak vagyunk. S az irracionalitásnak ezen a pontján mégsem kerülhetjük ki, hogy Krisztusban lássuk ennek az igének az igazi kibontakozását, az igazi betöltését. 

Krisztusban, akiről maga az Atya tesz bizonyságot a 10. verssel egybecsengő módon: Aki köztetek féli az URat, hallgasson szolgája szavára!  - „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”

Aki maga a világ világossága, hogy világítson azoknak, akik a sötétségben járnak.

Aki minden tanítványnál tökéletesebben értette és szólta az Atya akaratát, hiszen egy volt vele.

Aki valóban egyszer sem volt engedetlen szolgája Istennek, hanem „engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.”

Aki a szó legszorosabb értelmében élte végig mindazokat a megaláztatásokat, amelyekről a 6. vers beszél: verjék a hátát, gyalázták, köpködték, és aki nem azért tűrte mindezt, mert nem volt más választása, hiszen angyalok seregeit inthette volna egy szavával harcba, hanem éppen az Atya iránti határtalan engedelmességből. 

Megrázó, hogy a direkt párhuzam az ítélethozás képénél hiányzik. Isten minden emberi képzeletnél és tűréshatárnál továbbment: hagyta, hogy Krisztus gyalázatban maradjon az ítélethozatalban, hagyta, hogy kiálljanak elé vádlói és mindenféle koholt, egymásnak is ellentmondó vádakat szórjanak rá, hagyta, hogy ott szégyenben maradjon.

S hogy miért, hogy a legmélyebb pontra is eljusson, ahová el lehet jutni. Önmaga teljes meghasonlásához. Amikor a Fiú mindenen keresztülmenve eljut addig a pontig, hogy kimondja: „Én Istenem, miért hagytál el engem!” El tudjuk ezt képzelni? Fel tudjuk fogni ezt a mélységet, amikor az Atya elhagyja Fiát, a vele egyet? Amikor úgy tűnik, hogy egy pillanatra maga a Szentháromság szakad darabokra? 

Nincs ennél nagyobb mélység! És Isten megmutatta, hogy még ebből is van visszaút. (Mi bizonyosan nem így rendeztük volna mindezt. Valószínűleg jóval előbb megmutattuk volna Isten hatalmának erejét, hogy ne érhesse őt gyalázat. De Isten soha nem az egyszerűbb utat választja, és milyen, jó, hogy nem azt választotta.)

A végső ítélethozatal ugyanis nem a nagytanács, vagy Pilátus előtt történt, és nem ért véget a kereszten. Isten igazi győzelme és dicsősége csak harmadnapra lett nyilvánvalóvá. Krisztus valóban nem maradhatott gyalázatban, és nem vallhatott szégyent, hanem azzal, hogy az Atya feltámasztotta, győzelmet aratott a halálon és minden gyalázaton.

Ezt pedig nem önmagáért tette, hanem értünk. Azért, hogy megmutassa, nincs olyan szenvedés és mélység, amin ne lehetne Úr. A mi életünkben is így van, így lehet ez. 

A mai vasárnapon, azért könyörgünk a zsoltárossal: „Emlékezzél meg, Uram, irgalmadról és kegyelmedről, mert azok öröktől fogva vannak.”

A prófétai ige már válaszolt is számunkra.

Választ adott a fogságba esett nép példájával, akiket Isten nem hagyott magukra, hanem vigasztaló prófétát küldött nekik, hogy bátorítsa mindazokat, akik elcsüggedtek és bizonyságot tegyen Istenről, aki valóban személyes Ura és Megváltója lehet az embernek, még egy látszólag vert helyzetben is.

Választ adhat számunkra a mai kor bizonyságtevő, mondhatjuk prófétai életei által, akik életüket olyan tanítványságban élik, mely irigylésre és követésre méltó. És akik azért nem lankadnak meg, és nem fáradnak el az élet terhei alatt sem, mert napról-napra megújul életük Isten közelében.

És ha végleg elcsüggednénk saját életünk romjain, elénk állítja irgalmának és szeretetének legnagyobb bizonyságát: Krisztust. Benne megmutatta, hogy a legnagyobb mélységből is van visszaút, és általa számunkra is megnyitotta ezt az utat az örökkévalóság öröme felé.

Forduljunk hát Őhozzá naponta bizalommal! Legyünk mi is egyedül az Ő szolgái! Legyen a fülünk nyitott: az Ő igéjére, hogy szánk egyedül az Ő igéjét tudja szólni! Éljük át az Ő szabadítását napról-napra!