Dr. Fischl Vilmos: Háladal című áhítata

„Azon a napon ezt mondod majd: Hálát adok neked, Uram, mert bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál. Íme, Isten az én szabadítóm, bízom és nem rettegek, mert erőm és énekem az Úr, megszabadított engem. Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából. Azon a napon ezt mondjátok majd: Adjatok hálát az Úrnak, hirdessétek nevét! Adjátok tudtára a népeknek nagy tetteit! Emlékeztessétek őket, hogy neve magasztos! Énekeljétek, hogy milyen fenséges tetteket vitt véghez az Úr, tudja meg ezt az egész föld! Kiálts és ujjongj, Sion lakója, mert nagy közöttetek Izrael Szentje!” Ézs 12, 1-6

            A 12. fejezetben a próféta hallja azoknak a megváltottaknak hálaadó énekét, akik Sion hegye körül összegyülekezve Isten nagyságos dolgait magasztalják. Isten elfordította haragját népétől, és odafordította kegyelmét népe felé. És Istennek ez a kegyelme sokkal többel ajándékozta meg népét, mint amennyit ők reméltek. Izrael népe nemcsak azt tapasztalhatta meg, hogy emberi elnyomatástól szabadult meg, hanem feltárult előtte Isten jóvoltának, kegyelmének kiapadhatatlan forrása is. Isten népe ma is ebből a kegyelemből nyer erőt és indítást egyrészt arra, hogy mindinkább a megszentelődés útján haladjon maga is, másrészt pedig arra, hogy a világ minden népe előtt bizonyságot tegyen erről a kegyelemben gazdag Istenről. Arról az Istenről, aki áldásával és új életkedvvel ajándékozza meg földi gyermekeit.

            A hálaadó ének két részre oszlik: 1-3 és 4-6 versekre, amelyek tulajdonképpen külön-külön rövid énekek. De mind kettő ének egyről tesz tanúbizonyságot: mind a kettő Isten megváltott népének hitéből fakadó hálaadó éneke. És ez az ének nemcsak az ÓSz népének, hanem Jézus Krisztus gyülekezetének is lehet hálaadó éneke, mert Jézus Krisztusban a megígért isteni kegyelemnek teljessége van jelen. Jézus Krisztussal maga az élő Isten lép övéinek szívébe és életébe. Ő maga mondta: „Aki engem lát, látta az Atyát.” Az Ő jelenléte jelenti számunkra Isten üdvözítő akaratát, „szabadítását”. A  „szabadító” kifejezés egymásután háromszor is előfordul (2-3.v.). Ennek boldog megtapasztalása pedig olyan bizalommal, vigasztalással tölti el szívünket, amely eloszlatja félelmünket.

            Ez természetesen nem jelenti azt, mintha Jézus Krisztus megváltottjainak gyülekezetéből eltűnne minden gond, baj és nyomorúság. Nem: ezek továbbra is megmaradnak, azonban elveszítik fájdalmas fullánkjukat, fájdalmas szúrásukat. Miután az ÓSz népe csak áhítozott, az számunkra, keresztények számára, Jézus Krisztusban valósággá vált. Vele és Általa olyan kincsnek birtokába jutottunk, amelyek végigkísérnek bennünket egész földi életünk során.

            Egyik ilyen kincsünk az öröm, amely szívünket betölti. Olyan öröm ez, amelyről maga Jézus Krisztus mondta búcsúbeszédében tanítványainak: „Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek.” (Jn 16,22) Ez az öröm csendül ki igénk zsoltárénekéből ismételten (3. és 6. v.).

            Másik kincsünk, amelyet Őbenne és Őáltala kapunk az a békesség, amelytől a bűn megfosztott bennünket, de Jézus Krisztus által, újból visszatért szívünkbe ez a békesség. Bűneink miatt valóban „haragudott ránk Isten” és emiatt nyugtalan volt a szívünk (1.v.), mert akire haragszik Isten, annak szívében nem lehet békesség. Most azonban az Isten haragjától való félelem helyét bizakodás és békesség foglalta el (2.v. a.). Azért van szívünknek békessége, mert Isten Fiának elküldésével bebizonyította atyai szeretetét felénk bűnös emberek iránt.

            Harmadik kincsünk, amit az Ő e világra jövetele hozott számunkra: a szabadság. A „jösuá”szó a második és harmadik versben háromszor fordul elő. A szó eredeti jelentése: tágas tér, tehát olyan hely, ahol szabadon lehet mozogni. Innen van azután átvitt értelme: szabadító, szabadítás, szabadság, üdvösség. Izrael népének egy része politikai szabadítót látott az eljövendő Messiásban, aki a fogságból, rabságból megszabadítja népét. Igénkben azonban nem ilyen szabadítóról és szabadulásról van szó, hanem olyanról, aki állandóan nyújtja szabadító kezét felénk, akik a bűn mélységében és rabságában vagyunk. Ezt a szabadító kezét nyújtotta ki Fiának, Jézus Krisztusnak elküldésével. Az Ő szabadító szeretete nélkül igazán elvesztünk volna bűneink mélységében, most azonban örömmel meríthetjük az örökélet vizét a szabadulás forrásából.(3.v.) Így lesz Ő a mi üdvösségünknek örök forrásává.

            4-6. v. Mindezekből önként következik, hogy ilyen nagy kegyelem megtapasztalása nyomán, ilyen nagy kincsek (öröm, békesség, szabadság) birtokában méltó megtartásuk nem lehet más, mint egyrészt: örvendező hálaadás, (1. v. 4a., 5a.), magasztaló énekmondás (2b és 5a) annak az Úrnak, „aki ilyen nagy dolgot cselekedett” velünk (4b.); másrészt pedig boldog és bátor bizonyságtétel az ő „fenséges tetteiről minden az egész földön” (5b). Hivatásunkat akkor töltjük be igazán, ha beletartozunk az Ő megváltottjainak hálaadó kórusába. Lépjünk be ebbe a kórusba itt ezen a földön és vegyünk benne részt örömmel, hogy egykor majd tagjai lehessünk annak a mennyei kórusnak, amely Őt szemtől szembe örökké dicsőíti és magasztalja. Ámen.