Dr. Fabiny Tibor: Hitfogyatkozás - áhítat

Textus: Lk 22,31–32 és Lk 18,8

„Simon, Simon, íme a Sátán kikért titeket, hogy megrostál­jon, mint a bú­zát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.”

„De mikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

Ma reggel a hitről szeretnék szólni Nektek.

            A hit természetéről, mozgásáról, feszültségéről, harcáról, a szép harcról, a hit drámájáról. Isten igéje segítségével szeretném megosztani veletek azt a keveset, amit ebből a hatalmas kérdésből talán megértettem.

Két szakaszt olvastam fel. Az első Jézusnak Péterrel való beszélgetése közvetlenül az utolsó vacsora után, a Gecsemáné-kertbeli lelki tusa előtt. A nagy hangon fogadkozó Péternek mondja Jézus: „A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited!” A másik szakasz szintén Lukács evangéliumából való. Egy példázat után teszi fel Jézus a kérdést: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?”

A két szakaszban közös, hogy Jézus felvillantja annak veszélyét, hogy a hit elfogyatkozhat, szinte észrevétlenül kiapadhat, elszáradhat! Mint a homokórában a lefelé pergő homokszemek, a hit is elillanhat! A hit fogyóeszköz!

Ez a veszély fennállhat a világban és egyéni életünkben is.

A világban: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Ha a tudósok beszélhetnek napfogyatkozásról és holdfogyatkozásról, akkor a hit titkait boncolgatva mi talán beszélhetünk hitfogyatkozásról. A világ – odakint mindig hitetlen – és ez a természetes.

Az elmúlt negyven évben a modern ateizmus „majdnem di­a­­da­lában” nem az volt a tragikus, hogy „odakint” tombolt az is­­ten­te­len­ség, hanem az, hogy a kinti viharnak idebent is sokan ál­dozatai let­tek. A nagy szorongattatásban legjobbjaink vesztek el. Hitek sor­vad­tak el, gerincek törtek meg. A külső körül­mé­nyek ma ked­ve­zőb­bek, de a veszély ma is fennáll. Ha az egyház ido­mul a világhoz, s a vi­lágot „klerikalizálni” akarja, akkor ön­ma­ga szekularizálódik, iden­ti­tá­sát fokozatosan elveszíti, el­gyen­gí­ti, elfogyasztja önmagát. Amikor felenged a nyo­más, amikor di­vattá, vagy amikor karrierlehetőséggé lesz a kereszténység, ugyan­olyan veszélybe kerülhetünk, mint a nyomorgattatás ide­jén. És ilyenkor beteljesedik Jézus mondata: „De amikor eljön az Em­berfia, vajon talál-e hitet a földön?” 

II.

De most tegyük félre az elvilágiasodott egyházról szóló víziót, s irányítsuk arra figyelmünket, hogy milyen szerepet játszik a hit egyéni életünkben.

Mi a hit? – kérdezzük először.

Válaszunk: a hit nem természetes dolog, sőt! Bátran mond­hatjuk, hogy a hit egyenesen természetellenes! A ke­resz­­tény­­ség­be, a református, vagy evangélikus egyházba bele lehet születni – a hitbe viszont nem lehet beleszületni!

A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizodalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”

Induljunk ki abból, hogy a hit meggyőződés (a görög­ben: elenchos = bizonyosság, igazolódás). Gondoljunk bele: min­den meggyőződést megelőz a gondolkodás, igazság­keresés, egy szellemi-lelki harc. A meggyőződés egy gondolati harc eredménye.

A hit gondolkodásmódunk megváltozása, meta-noia, szem­lé­letünk, életvitelünk 180 fokos fordulata. A hit tehát harc eredménye. Olyan küzdelemé és birkózásé, mint amilyen Jákob tusakodása volt az angyallal.

A hit, a meggyőződés akkor lesz az enyém, ha Jákobbal együtt felismerem: akkor vagyok győztes, ha elfogadom, hogy le­­győzettem. Akkor nyerem el identitásomat, ha felismerem, hogy Istené vagyok. Amint John Donne írja: „ha gúzsba nem kötsz, nem leszek szabad/ sem szűz, ha nem megejtve általad!”

A hit azonban egyúttal a meggyőződés után: bizalom (gö­rögül: hypostasis). A hit bizalommal egy irányba fordulás, szent egy-ügyüvé válás. A hit nem más, mint valamin csüngeni, ta­padni, lógni. A hit ahhoz az emberhez hasonlít, aki a szán­tó­föld­ben elrejtett kincset talál, mindenét eladja, és megveszi a föl­det. „Ahol a ti kincsetek, ott van a ti szívetek” – mondja Jézus (M­t 6,21). Tehát a hit nemcsak az értelemnek, hanem a szív­nek és az akaratnak egy irányba történő odafordulása.

III.

Azonban a dolog itt még nem ér véget. A hitnek tör­té­ne­te, sőt egyenesen drámája van. Amiről eddig szóltam, az csak az első felvonás volt. A hit megszerzésénél csak egy dolog ne­he­zebb: a hitet megtartani. Ez a feszültségteli harc a hit drá­má­já­nak második felvonása.

Jézus fizikai közelségében a tanítványok fogadkoztak. Pé­ter ezt mondja: „Uram, kész vagyok veled menni, akár a bör­tön­be, vagy a halálba is.” Jézus azonban tudja: amint a Magvető jó magot vet a földbe, az Ellenség azonnal megjelenik, és kon­kolyt szór a búza közé.

Hallani olyan divatos tévtanítást, hogy „nincs Sátán”, csak Is­ten­ben kell hinni, nem a Sátánban! Jézus pedig világosan be­szél ar­ról, hogy ahol ő dolgozik, az Ellenség ott azonnal mű­kö­désbe kezd!

„A Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát.” – A kép Jób könyvét idézi fel: A Sátán bejáratos volt az Úrhoz, az Úr példaképpen dicséri a feddhetetlen hitű Jóbot, a Sátán sze­rint viszont mindez csak annak tulajdonítható, hogy Jóbnak min­de­ne megvan. Ezek után a Sátán „kikéri” Jóbot. Az Úr: „Min­de­nét kezedbe adom, csak ő magára nem vethetsz kezet!”

Félelmetes kép! Az Úr kiszolgáltatja Jóbot a Sátánnak! Jé­zus szerint Pétert is! Mindnyájunkat kiszolgáltat neki! A Sátán jo­got formálhat ránk!! Ennyire elhagy bennünket az Isten? Igen. S ha egyedül szállunk szembe a Sátánnal, akkor természetes, hogy meg­semmisülünk és elveszünk. A Biblia nyelvén ez a kárhozat. „Olyanok leszünk, mintha nem lettünk volna.” (Abdiás)

IV.

Ám igénkben ezt olvassuk: „De én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited.” Nem egyedül harcolunk. Jézus küzd mindannyiunkért. Az erőszaknélküliség fegy­verével: az imádsággal. Mi önmagunkban gyengék vagyunk, még saját hi­tünkre sem építhetünk. Péter is még fogadkozása estéjén meg­bot­lott: háromszor tagadta meg Mesterét. De Krisztus könyörgött a hitéért, s ezért Péter felállhatott. Ha Rá nézünk, tudunk ten­ge­ren járni. Ha „rajta csüngünk”, akkor segít, hogy megálljunk a hit­ben!

De ha tekintetünket levesszük róla, elsüllyedünk és elveszünk. A Bibliában nemcsak a megbotló Dávidokról, Péte­rekről hallunk, hanem Bálámokról, Júdásokról, a hit nagy hajótö­röttjeiről. Akik magasan voltak és mélybe zuhantak. Ma is vannak „hivatalból hívők”, „Bálámok”, akiknek a hite már nem Krisztuson csüng, hanem valami egészen máson.

Vigyázzunk mi is, hogy megtartassunk! A hit feszültségét ne­hogy elveszítsük! Nehogy unalmas meg­szokássá váljon a hi­tünk! Nehogy üres, sztereotip alkalmakká váljanak áhítataink! Ne­hogy természetessé váljék a hit! A hit nem natura (természet), ha­nem gratia (kegyelem).

Pál apostol is figyelmeztet, hogy „aki áll, el ne essék” (1Ko­r 10,12). Az értünk imádkozó Jézuson kell csün­ge­nünk, belé kell kapaszkodnunk, hogy megálljunk, meg­ma­rad­junk, megtartassunk a hitben, és el ne vesszünk.

Adja Isten, hogy életünk végén Pál apostollal együtt mi is el­­mond­hassuk: „Ama nemes harcot megharcoltam, a hitet meg­tar­tottam, és végezetül eltétetett nékem az élet koronája.” Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Jézusunk!

Köszönjük Neked, hogy Te nemcsak hitünk szerzője, hanem beteljesítője is vagy!

Köszönjük Neked, hogy küzdöttél velünk, amikor szívünket átü­tötted, és bűnös énünk vad ösztökéje már nem rugódozott tovább ellened.

De még inkább köszönjük, hogy imádságban küzdöttél, és továbbra is küzdesz értünk, hogy a hitben megálljunk, meg­tar­tassunk, és el ne vesszünk!

Segíts, hogy a hit szép harcát mindnyájan megharcolhassuk, és futásunkat elvégezhessük.

Ámen.