Dr. Fabiny Tamás: Igehirdetés a norvégiai terrortámadás után

Múlt vasárnap az oslói székesegyházban sorra hangoztak el az áldozatok nevei:

-   többségében fiatal fiúk és lányok nevei;

-   általában a jellegzetes északi hangzású nevek;

-   de távoli vidékekről származó nevek is, jelezve azt, hogy milyen befogadó is egy sokszínű társadalom;

-   nevek, amelyek a mi számunkra itt Magyarországon talán ismeretlenül csengenek, ám amelyek egy családias kis ország közösségében oly sok embernek különlegesen sokat jelentettek;

-   nevek, amelyeket eddig becézgetve ejtettek ki szülők és suttogva a szerelmesek, nevek, amelyek korábban megjelentek egyetemi értesítőkben, útlevelekben és a Facebookon;

-   nevek, amelyek jelezték, hogy a tragédia és a gyász nem számokban, tömegében mérhető, hanem egyenként, név szerint és személyesen;

Mai igénkben is nevekről, néven szólításról van szó. Itt nem egyik ember ejti ki a másik nevét, hanem az élő Isten szava hangzik: „Neveden szólítottalak, enyém vagy”, ezt a félmondatot megelőzően pedig így biztat: „Ne félj, mert megváltottalak”. A korunkban is megtapasztalható bűnnel szemben tehát a megváltás bizonyosságát helyezhetjük. Ezzel a „ne félj!”-jel összhangban mondta egy hete Oslóban Helga püspök, a norvég egyház vezetője: „Nem hagyhatjuk, hogy megbénítson minket a félelem!” Hihetünk továbbá abban, hogy nem a pusztító diabolikus hatalmak uralma alatt élünk, hanem Istenéi vagyunk. Őhozzá tartozunk, ő fogja kezünket.

De ott van bennünk a lázadás: igazat mond ez az ige? A szép prófécia ugyanis ezzel az ígérettel folytatódik: „Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg” – de akkor miért lehettek áldozatok a kormányzati negyedben okozott robbantás következtében? Továbbá ilyen szép megfogalmazással találkozunk: „ha  vízen kelsz át, én veled vagyok, ha folyókon, azok nem sodornak el”?  - de akkor miért kellett a vízből élettelen tetemeket is felszínre hozni, olyan emberek testét, akiket értelmetlenül gyilkolt le egy őrült merénylő?

Valós kérdések ezek. Olyan helyen vagyunk együtt – Isten házában –, ahol jogunk van kérdéseket feltenni, akár eget ostromló, lázadó módjára. Maga Jézus adott erre példát, aki a szenvedése mélypontján nem rendelkezett kész válasszal, hanem kérdezni tudott, kérdezni mert. Nem kevesebbet, mint azt, hogy „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”

    Ahogyan Jézus sem tudta rögtön a választ, nekünk sem ajánlatos azonnal túl könnyű, akár vallásos válaszokkal mindent lekerekíteni. Mert a dolgok fájdalmasan érdesek. Keresztelő Jánosnak, ennek az ugyancsak érdes hangú, ítéletet hirdető zord prófétának lenne igaza – az ő szavát is hallottuk a mai evangéliumban -, amikor ő arra hív fel, hogy „meneküljetek az eljövendő harag elől”?! Amikor azzal fenyeget, hogy „a fejsze már a fák gyökerén van”?

Igen, bizonyos, hogy ítélet előtt, sőt még inkább ítélet alatt állunk. Megítéltetik terméketlenségünk, keményszívűségünk és hitetlenségünk.

Megítéltetik az egyes ember, aki nem tud eléggé szeretni. Gyümölcstermés helyett terméketlenség jellemzi őt, ezért a közelgő ítélet réme fenyegeti, amit elkerülni nem lehet. Mint ahogy Ámósz prófétánál olvassuk: „Olyan ez, mint amikor az ember oroszlán elől futva medvével találkozik. Mikor pedig házába érve falnak dől, megmarja a kígyó” (Ám 5,19)   

Egy-egy ilyen tragédia esetén szembesülünk azzal, milyen véges is az emberi élet. Azt mondják, hogy egy családias kis országban, mint amilyen Norvégia, szinte mindenkinek az ismeretségi körében van valaki, aki érintett a tragédiában. Főleg a fiatalok számára megrendítő, hogy ilyen hirtelen vége szakadhat mindennek. Tinédzser fiamtól tudom, hogy nálunk is milyen sok fiatal – ő maga is – döntött úgy, hogy a Facebook profilképé az együttérzés jeleként elhelyezi a norvég zászlót. Szeretném, ha tudnátok, nagyon sokan szeretnek titeket, éreznek együtt veletek és imádkoznak értetek ebben az országban is.

Az újszövetségi igék és a mögöttünk levő tragédia összefüggésében azt kell mondanunk, hogy megítéltetik az egyház is. Akik Keresztelő Jánoshoz odamentek, azok azt gondolták, hogy ők a kiválasztottak, akiknek nincs szükségük megtérésre. Rossz úton jár az az egyház, amelyik nem az Istennel való személyes közösséget hirdeti meg, hanem csak a látványos szertartásokkal és a külsőségekkel törődik.  Önvizsgálatot kell tartanunk, hogy nem adunk-e helyet szélsőségeseknek, akár csak összekacsintva velük. Borzalmas internetes feljegyzéseiben az oslói merénylő is egy olyan egyházról is, amely csupán kulturális és szociális közösség, nem pedig a Jézus Krisztusban hívők közössége. Egyházként felelnünk kell arra a kérdésre, hogy nem teszünk-e túl sok engedményt a korszellem javára, okot adva arra, hogy csupán egy immanens, történelmi képződményt lássanak bennünk. Ha valamikor, akkor éppen egy-egy ilyen tragédia esetén mutathatjuk meg, hogy mi valami mást is tudunk mondani, mint politikusok, szociológusok vagy újságírók. Nem hivalkodva, hanem szerényen, de egyértelműen szólnunk kell arról a Jézusról, aki békét és kiengesztelődést hoz, aki kompromisszum nélkül elítélte a bűnt, de kész volt életét is adni a bűnösökért. Aki a bűnös megtérését akarta, és így imádkozott ellenségeiért: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek.”

Megítéltetik a társadalom. Nagyon vékony lett a határvonal a virtuális és a valóságos világ között, és talán emiatt is van, hogy valaki úgy gyilkol le embereket, mintha egy számítógépes játékban tenné azt. Az is döbbenetes, hogy a szabad piacon könnyen be lehet szerezni nagy mennyiségű robbanóanyagot, hogy abból aztán a pusztító bomba házilag összeszerelhető, akár egy elemes bútor. A szüntelen fenyegetettségnek ebben a helyzetében még inkább érvényes Keresztelő János szava: „Térjetek meg…” Ott, a Jordán folyó partján aztán visszakérdeznek az emberek: „Mit tegyünk hát?” Meglepő választ ad Keresztelő János. Akik talán rítust, külsőségeket, ünnepet kerestek, azokat visszaküldi a hétköznapokba, de azzal, hogy ki-ki ossza meg a javait másokkal. „Akinek két ruhája van, az adja oda annak, akinek egy sincs”. Vagyis a felebaráti szeretet cselekedeteit várja el. Ez tehát a megtérés következménye: az irgalmasság gyakorlása, egy irgalmatlan világban is. Egymást hordozó, az idegent továbbra is befogadni képes, a megbékélt sokféleséget képviselő társadalom kell, hogy maradjunk, amely a türelem, az összefogás és a szeretet erejével tudja visszaszorítani a rosszat. Néhány éve motivációját tekintve hasonló tragédiák sora történt nálunk is: alattomos emberek – ugyancsak egy őrült ideológia jegyében - védtelen embereket, romákat gyilkolta le sorozatban. Egyházunk akkor is felemelte a szavát, és az egyik budapesti templomban akkor is emlékező istentiszteletet tartottunk.

Szeretett testvéreim! Az újszövetségi ige arról szól tehát, hogy ítélet alatt van az egyes ember, az egyház és a társadalom. De semmiképpen sem egy elmeháborodott kezében van az ítélet. Aki azt magához próbálja ragadni, az nem kevesebbet tesz, mint hogy letaszítaná Istent a trónjáról. Nem önjelölt ítéletvégrehajtók kezében van a világ.

Mivel pedig Isten kezében van az ítélet, bízhatunk abban is, hogy ő azt – Jézus Krisztus érdeméért – kegyelemre is tudja fordítani.

Ezért mai istentiszteletünk a békességnek és a szeretetnek erről a reményéről kell hogy szóljon. Ahogy egy héttel ezelőtt fogalmazott Twitter-bejegyzésében egy fiatal: „Ha egyetlen ember gyűlölete ekkora pusztítást tud okozni, akkor mire lehet képes sokak szeretete?” 

Az elveszített életeket semmi sem pótolja. Őket az irgalmas Isten szeretetébe kell átengednünk, aki ezt mondja: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy”. És az ézsaiási ige folytatásában mond olyat is, ami ebben az órában az örökkévalóság távlatai között jelenthet vigasztalást: „napkeletről visszahozom gyermekeidet, és napnyugatról összegyűjtelek”; „hozd ide fiaimat a messzeségből és leányaimat a föld végéről”. Ámen.