Chikán Katalin – 2009. 03. 15. – 1Pt 1, 17-21

Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Egy ideje már haladunk a böjti úton, minden vasárnap, minden héten közelebb kerülünk Nagypéntekhez, és Húsvéthoz. Ma Böjt harmadik vasárnapját írjuk, amikor is Krisztus, mint az Isten Báránya kerül szemünk elé. Vasárnapunk latinul Oculi vasárnapja, amely a 25. Zsoltár alapján azt jelenti, hogy szemeink állandóan az Urat nézik, mert ő szabadít ki a csapdából. Valószínűleg ebből a latin szóból származik a régies magyar kifejezés, az okuláré is, a mai szemüveg elődje. Böjt harmadik vasárnapján, ma Oculi vasárnapján minden szemnek, minden okulárénak az Úr felé kell fordulnia. A miénknek is! 

Valójában szükség is van egy ismert üzenetnek a meglátására, okulárénkkal való felnagyítására, amely az egyházi év minden vasárnapján elhangzik: Krisztus, Isten Báránya vérét adta értünk. Ahogyan énekeljük is: „Krisztus, ártatlan Bárány, ki miértünk megholtál…” (EÉK 188) Böjt előrehaladtával egyre nagyobb és nagyobb lesz a kép előttünk, amelyet a mai vasárnap okuláréjával látunk: Krisztus, Isten Báránya halad a keresztúton. Tisztán és nagyban kell látnunk ezt a képet. 

De a régies okuláré kifejezés mellett hozhatunk egy mai példát is, hogyan nől egyre nagyobbra Krisztus bárányságának képe előttünk. Amikor fel-vagy letöltünk képeket a számítógépre, és meg szeretnénk nézni őket, általában felnagyítjuk. Így lehet egy-két kattintással a mai vasárnap képét is méretre szabnunk: Krisztus, Isten Báránya megy a keresztre. Csak vigyáznunk kell, mert ha nem jó minőségű a kép, akkor az informatika nyelvén szólva elpixelesedik, és az apró, elmosódott kockákon kívül egyebet nem is lehet látni. 

Van, hogy a keresztyén életben is így vagyunk, és a felnagyított kép helyett már csak megkopott, homályos képet látunk Krisztusról is. Visszatérve a régies képünkhöz, az okuláréhoz, az is ugyanúgy elhomályosodhat, bepiszkolódhat, és egyszerre csak azt vesszük észre, hogy ez az okuláré, ez a szemüveg már nem jó, semmit sem lehet vele látni. Túlzottan homályossá vált már, hogy Krisztus valaha Bárányként, vérének kiontásával szenvedte el a kínhalált. 

Mert már annyiszor hallottuk az egyházi év során, lelkészek és más keresztyének szájából, hogy túlzottan természetesnek vesszük, hogy Krisztus valóban elszenvedte értünk a halált. Valljuk be, nem mindig vagyunk befogadó képesek Isten igéjére. Van, amikor nem halljuk, nem látjuk, amit Isten mondani, vagy mutatni akar nekünk. Túl homályos már az okulárén és a számítógépen keresztül nézett kép. A megszokás pedig tovább erősíti bennünk azt, hogy még jobban elmaszatoljuk az értünk szenvedő Krisztus képét. Miért fontos ez? Azért mert a mai igében Péter apostol a keresztyén életmódról, magatartásról beszél, amely tiszta és egyértelmű dolgokra épül, nem pedig megszokásból elfelejtődött teológiai kifejezésekből áll. 

De mi az a keresztyén magatartás, hogyan válunk keresztyénekké? Mire van szükségünk? Miért beszél Péter az emberek hiábavaló életmódjáról? Hogyan tudunk változtatni, ha érezzük, hogy az életünk nem egészen az Istené? 

Ezekre a kérdésekre megtalálhatjuk a válaszokat a mai igében, ha kicsit közelebbről is elmélyedünk benne. Csak azt kell megtalálnunk, hogy mi az a két elem, amely segít nekünk, hogy az életmódunk ne hiábavaló legyen, hanem keresztyén, vagyis Krisztuskövető. 

Ösztöndíjas évem alatt advent idején jártam egy kisvárosi amerikai gyülekezetben. Náluk az volt a szokás, hogy minden istentiszteleten előrehívták pár percre a gyerekeket az oltár elé, ott leültek, és meghallgatták a vasárnap evangéliumát, amely általában egy történet vagy példázat volt. Azon az adventi vasárnapon, amikor én is ott voltam az istentiszteleten, a lelkész egy különös dologra hívta fel a gyerekek figyelmét. Volt a templom bejáratánál egy asztal, azon az asztalon felállítottak egy kis betlehemet. Ezt az ott ülő gyerekek pontosan tudták, mert ők segédkeztek abban, hogy minden szereplő ott legyen: a kis Jézus, Mária, József, a pásztorok, még az állatok is, és persze a jászol, amelyben Jézus feküdt. Karácsony sem volt még, már minden ott volt a helyén. Azon a bizonyos istentiszteleten a lelkész csak ennyit mondott a gyerekeknek: „A kis Jézus eltűnt!” (Baby Jesus is missing!) A gyerekek még fel sem fogták, hogy mi történt, a lelkész tovább folytatta: „Jézus tűnt el abból a jászolból, amit tegnap állítottunk fel! Más nem hiányzik, csak a kis Jézus!” Istentisztelet után nagy tömeg és zsibongás keletkezett akörül a bizonyos asztal körül, mert mindenki jót derült azon, hogy bár a kis Jézus hiányzik a jászolból, egy Duracell elem került a helyébe. Egy elem, aminek önmagában véve semmi jelentősége nem volt, akkor és ott mégis az az elem csoda tárgyát képezte. „Jézus eltűnt, és kaptunk egy elemet helyette.” – mondták a gyerekek. Csak sejteni lehetett, hogy maga a lelkész tette oda azt az elemet a jászolba, hogy jelezze Jézus nincs. Nem volt fontos az az elem, mégis mindenki odafigyelt rá, mert Jézusnak, a keresztyén hit egy fontos alakját próbálta helyettesíteni. 

Látszólag a mai igénkben sem fontos az elem szó, mégis rejtetten ott van. Hangzik az intés: „félelemmel töltsétek el jövevénységetek idejét”. Itt az első elem, a félelem. A második elem, maga a kegyelem. 

Félelem és kegyelem. Ez az a két elem, ami a lényegre vezet bennünket. Az első elem az Isten iránti félelem, vagyis a hit. Ez a félelem lételem. Nem arról a félelemről van szó, amelyre sokan gondolnak, hanem Istenbe vetett bizalomról, hitről. A félelem lételem, hozzátartozik a keresztyén ember életmódjához, magatartásához. Istenfélelem nélkül élni értelmetlen. Időnként olyan időszakok következnek az életünkben, amikor Isten iránti félelmünkben nem vagyunk teljesen biztosak, meginogunk hitünkben, és akkor hirtelen az életünk is kezd értelmetlen lenni. Az Istenfélelem lételem. Szükségünk van rá, hogy félhessük Istent, mert különben nélküle elveszünk az élet útvesztőiben. 

A másik elem, a kegyelem. A kegyelem, Isten ingyen kegyelme, amely Krisztuson, az ártatlan Bárányon keresztül minden emberre kiárad. Mert tudjuk, hogy nem aranyon, vagy ezüstön vettünk magunknak üdvösséget, hanem drága véren, Krisztusnak a vérén. Oculi vasárnapján éppen Krisztus kereszt felé vezető útját kell magunk előtt látnunk, és ezt a képet felnagyítanunk. Isten kegyelme is olyan nagy, hogy mindannyiunkat átölel. Olyannyira közel jön hozzánk Isten, hogy azt mondhatjuk a kegyelem velem van. 

Pontosan erre a két elemre, a félelemre, és a kegyelemre van szükségünk az életünkben. Több elemet lehetne még felsorolni, amelyek fontosak az élet más területein, ilyen például a szerelem vagy a kényelem. Elemekből választhatunk bőven. 

Tulajdonképpen Isten ajándékairól van szó, amikor az Istenfélelemről és a kegyelemről beszélünk. Habár ezeket az ajándékokat ingyen kapjuk, mégsem hallottam senkit arról beszélni, hogy olyan könnyű keresztyénként élni. Valószínűleg közülünk sincsenek olyanok, akiknek ne lett volna nehéz megmaradni a hitben, az Istenfélelemben, vagy nagyra értékelni a Krisztus által kapott kegyelmet. 

Kedves Testvérem! Neked mi a lételemed? Vajon tartósak-e, örökké tartanak-e ezek az elemek? 

Oculi vasárnapján különösen is töltsön fel bennünket a két elem, az Istenfélelem és a kegyelem! A böjti úton megállva tegyük fel az okulárét, nagyítsuk fel a számítógépen a képet, és vegyük észre, hogy az Isten Báránya a kereszt felé halad csakis értünk. Krisztus miatt lehet az Istenfélelem az én lételemem, és a kegyelem velem. 

Ámen.