Bence Imre - 2008. 05. 12. - Jn. 3,16-21

16Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 17Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa. 18Aki hisz őbenne, az nem jut ítéletre, aki pedig nem hisz, már ítélet alatt van, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiának nevében. 19Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak. 20Mert aki rosszat cselekszik, gyűlöli a világosságot, és nem megy a világosságra, hogy le ne lepleződjenek a cselekedetei. 21Aki pedig az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy kitűnjék cselekedeteiről, hogy Isten szerint cselekedte azokat."

Ünneplő Gyülekezet!

Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Pünkösd ünnepén két lehetősége van az igehirdetőnek. Az első az, hogy felhasználva az ünnep adta lehetőséget, a Szentlélek munkájáról kezd el tanítani. Azt mondják, hogy mi, evangélikusok viszonylag keveset beszélünk a Szentlélekről. Tehát itt a nagyszerű lehetőség, pünkösd két napja, hogy végre a Szentlélekről szóló tanítás nagyobb hangsúlyt kapjon az igehirdetésben.  Én magam is ezt tartottam volna fontosnak. Úgy érzem, hogy az egyházi életünkben és a gyülekezeti létünkben nagyobb teret kellene engedni az Isten Lelkének. Mintha kialudt volna a tűz, a lelkesedés lángja, mintha olyan bejáratott módon „zötyögne a szekér”. Mintha minden gyülekezet a túlélésre rendelkezett volna be, csak az a motivációja, hogy a likviditását fenntartsa.  Ezért aztán erre az ünnepre készülve már előre tervezgettem, hogy most milyen tanítást fogok adni a  Szentlélekről. 

De ahogy elolvastam a mai ünnep igéjét, ráeszméltem arra, hogy az Isten nem engedi, hogy a könnyebb megoldást válasszam. Mert bár valójában megfáradt keresztyének lettünk. De nem attól lesz új erőnk és lendületünk, hogy ma hangsúlyosabban beszélünk a Szentlélekről, hanem akkor lesz új erőnk, és akkor kapunk új lendületet, akkor újulnak meg a a megfáradt keresztyének és közösségek, ha nem csak beszélünk a Szentlélekről hanem engedjük, hogy Isten legdrágább ajándéka – ahogy az egyik énekükben énekeljük - betöltse a szívünket.

Az igénkből Jézus tanítását olvastam fel. Ebben az igében Jézus egy szólt nem szól a Szentlélekről. Nem mondja meg, hogy hogy néz ki a Szentlélek. Nem mondja ki, hogy miként munkálkodik a Szentlélek. Arról sem beszél, hogy mi a munkájának a kézzelfogható, megtapasztalható eredménye. Igaz ugyan, hogy a felolvasott igét megelőzően beszélt Jézus Nikodémusnak, ennek a bölcs vénnek arról, hogy a Lélektől kell újjászületnie. De a felolvasott szavak nem a Lélekről, nem a pünkösdi eseményekről szólnak. Ezért tehát én sem választhatom a könnyebb utat, hogy a Szentlélekről tanítok. Azt mondtam, hogy két lehetősége van az igehirdetőnek: Ha az első kiesik, akkor nem marad csak egy: Az, hogy Jézusról kezd el vallani. Mert pünkösd nem csupán a Szentlélek ünnepe, hanem annak az ünnepe, hogy a Jézusról szóló beszéd által a Szentlélek hitet teremt. Igénk sokkal nagyobb lehetőséget teremt ahhoz, hogy Jézusról beszéljünk, és a Jézusról szóló beszéd alapján a Szentlélek bennünk is erősítse a hitet.

Egy egyszerű példával, ha valakinek elromlott az autója, akkor beszélhetünk neki a jó autó áldásairól, és beszélhetünk arról, hogy milyen szerszámok kellenek a mesternek ahhoz, hogy az autónkat megjavítsa, mindaddig, amíg nem beszélünk a jó szerelőről, akihez oda lehet vinni az autónkat, akire mindig lehet számítani, addig a beszédünk csak okoskodás lesz de, ténylegesen semmit sem ér. Az embereknek azonban elegük van a segítség nélküli okoskodásból! Az embernek segítségre van szüksége.

Az első pünkösd csodája is abban volt, hogy a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusról szóló igehirdetés megszólalt. Bátorsággal és erővel, nem remegett a tanítványok szava, pedig korábban igen csak féltek és a zsidóktól való félelmükben nem tudták, hogy mit tegyenek. S egyszer csak mertek szólni az összegyülekezett tömegnek arról, hogy a názáreti Jézust, akit megfeszítettek, Úrrá és Krisztussá tette az Isten.

Nem véletlen tehát, hogy az igénk kezdő mondatát Luther az evangélium közepének, vagy dióhéj-evangéliumnak nevezte. Mert erről az Úr Krisztusról szól. Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adta érte, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Kedves Testvéreim!  Ezért az értünk odaadott Fiúról, Jézus Krisztusról akarok szólni! Mert ha a Lélekről szólunk, akkor a spiritualitás vágyától átitatott világunkban oly könnyen értjük félre azt, hogy mi a Szentlélek ajándéka. Mert a Szentlélek munkája nem valami belső spirituális elmélyedés, hanem az, hogy rávilágít: Szükségünk van az értünk odaadott Fiúra, Jézus Krisztusra, a Megváltóra!

Nincs más esélye az életed megújulásának, nincs más esélye a közösségek megújulásának, nincs más esélye társadalmunk megújulásának csak az, hogy újra rácsodálkozunk arra, és újra elfogadó nyitottsággal állunk meg azelőtt a tény előtt, hogy bűnös emberi életünket, csakis Jézus kereszthalála és feltámadása vonja ki az elveszettség kátyújából.

 Az ige hallatán újra rácsodálkozhatunk az Isten szeretetére. Isten ad! S aki adni tud, az szeret is.  A folyamatosan adó Isten képe rajzolódik ki a Biblia bizonyságtételén keresztül. Ad – életet és életteret az embernek, amikor teremt, Ad törvényt, útmutatást, közösségi rendet, életet biztosító és védő szabályokat a vándorló népének. Ad – prófétákat, hogy újra és újra figyelmeztesse a népét a szeretetére. S minden ajándék hiába valónak tűnik. Ezért aztán a szeretetét meg nem tagadó Isten a Fiát adta, hogy a názáreti Jézus életén és szavain keresztül egészen közel jöjjön az emberekhez. Sőt - egy újszövetségi kép alapján, őt áldozatul, engesztelő áldozatul is odaadta, hogy minden minket terhelő bűn büntetésétől megszabaduljunk. S mi még mindig értetlenek vagyunk, a kereszten függőt is értetlenül nézzük. S Isten még mindig ad. A Lelkét adja, hogy mi az Ő szemével, az Ő lelkületével tudjuk nézni a keresztet, és azon meglássuk életünk sötétségének az elmúlását, és az életünk új világosságának a felragyogását.

Hát ha valaki ennyi javunkat akaró ajándékkal elhalmoz, akkor már csak megkérdezzük, mint a első jeruzsálemi pünkösdkor a sokaság megkérdezte: Mit cselekedjünk? S amikor az Isten nagy tettéről – a keresztről hallva a szívben megfogalmazódik a kérdés: Mit tegyünk? Mikor az Isten jóságára rácsodálkozva megfogalmazódik a vágy, hogy valaminek másképp kellene lennie az életünkben, akkor ott a Lélek megkezdi megújító munkáját. 

Ezért – túl azon, hogy bátorítalak a Lélekért  való könyörgésre csak Jézusról a nekünk és az értünk adott Megváltóról tudok szólni, akiben kirajzolódott, hogy mennyire szeret bennünket az Isten, hogy nem akar elvetni, - pedig megérdemelnénk, s nem akar elítélni, - pedig  joga lenne hozzá,  hanem azt akarja, hogy az életünk általa legyen megmentett, megváltott élet.

S ahol felragyog Isten szeretetének ez a világossága, a kereszt tövében, ott napvilágra kerül a bennem lévő sötétség. S ahol felragyog az Isten irgalmasságának a fénye, ott átjárhat az az öröm, hogy éppen általa átléphetek a sötétségemből az Ő világosságába.

A Szentlélek munkálkodjon ma is úgy közöttünk, egyházában és gyülekezetünkben, de a személyes és családi életünkben is, hogy a Krisztus által kapott teljes életnek a birtokosaiként, örömmel cselekedjük meg mindazét, ami igaz, és ezért igazán emberhez méltó, s ezért igazán Istenhez kötődő, és Isten szerinti.        

Ámen