Bencze András – 2010. 03. 14. – 2. Móz 16,11-15.

Kegyelem nékünk és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól! Ámen.

Kedves Testvéreim!

Ha Himnuszunkat valóban sajátunknak tudjuk, akkor Kölcseyvel együtt valljuk, hogy a magyarság ugyanúgy Isten vezetése alatt álló nép, mint a zsidó nép, hiszen így kezdődik nemzeti imádságunk: „Őseinket felhozád”, s végig arról tesz bizonyságot, hogy nemzetünket Isten jutalmazza és bünteti, és tőle függ jósorsa és balsorsa. Adjon ez a felismerés józanságot és igyekezetet mindenkor a jóra!

Úgy tűnik, hogy ez a történet szemben áll az 1848-as forradalom eszméjével. Hiszen ebben az esetben Isten ad kenyeret és húst az éhezőknek, a forradalomban pedig a nép maga vette kezébe ügyeinek intézését. Szükséges is arról gondolkodnunk, hogy történelmi tapasztalataink vajon igazolják-e a forradalmakat, vajon azokkal nem éppen olyanok vagyunk-e mint a kiskamaszok, akik már akkor leszakítják a gyümölcsöt, mikor még éretlen. De most nem ebben az irányban szeretném továbbvinni a gondolatsort. Hiszen a történetnek nem az a lényege, hogy Isten milyen csodával adott kenyeret a népnek, hanem az, hogy a csoda által megismerhette a nép saját Istenét. „És akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti istenetek.”

Ezek szerint arrafelé kell nekünk is továbbhaladnunk gondolkodásunkban, hogy akár a történelmi eseményeinkből, amelyeket népünk átélt, vagy saját egyéni történelmünkből ismerjük fel, hogy a mi Istenünk az Úr. Egyiptomban annyi más isten uralkodott rajtunk! Uralkodott rajtunk a „magamnak kaparom ki a gesztenyét” isten. Nem érdekelnek mások szükségei, nem foglalkozom „közügyekkel, politikával”, azok piszkos dolgok, aki azzal foglalkozik csak gazember lehet. Aztán uralkodott rajtunk a „miért legyen neki jobb, mint nekem” isten. A bizalmatlanság, a szakadások, az irigység istene ez. Uralkodott rajtunk a „ne szólj szám, nem fáj fejem” istenség. A félelem és az igénytelenség istene ez, amely meggátol minden együttérzést, összefogást, a jóért való küzdelmet. S még lehetne sorolni azokat az istenségeket, amelyek uralkodtak rajtunk, s néha úgy teszünk, mintha még ma is azok hatalmában állnánk. És olykor elfeledkezünk arról, mennyire szenvedtünk ezeknek uralma alatt, és a múltat idealizáljuk, innen a pusztából szemlélve nem alaptalanul tűnik úgy, mintha az lett volna a Kánaán.

Mert most valóban a pusztát járjuk, és sokszor hiányoznak alapvető létszükségleteink: a biztonság, az előrelátás, a reménység. Ezért fontos tudnunk, hogy a mi Istenünk az ÚR. Nem a pusztába hozott bennünket, hanem a pusztán keresztül vezet az utunk a célig. Tehát a pillanatnyi jót, a kényelmeset nem keverjük össze az igazi értékkel, ugyanakkor nem mondunk le arról, hogy a mainál többre hívattunk. S ahogyan a pusztában sem kalácsot hullatott Isten naponkénti eledelül, hanem még kenyérnek is alig nevezhető mannát, ám mégis ez az apró eledel tartotta meg a népet, úgy ma sem a vonzó, de talmi holmik vonzzanak, hanem az igazi értékek, az Úrtól kapott testi-szellemi-lelki eledel. Az Úr a mi Istenünk! Ez a felismerés adjon nekünk józanságot és igyekezetet mindenkor a jóra!

Most a pusztát járjuk. S a pusztában is, vagy itt még inkább, szükségünk van erőre, reménységre. Hiszen annyiszor nyomorít meg bennünket bizonytalanság, félelem, bizalmatlanság, bűn és halál. Amikor a kamasz nem meri elmondani szüleinek, hogy fél attól a bandától, amibe oktalanul belekeveredett, amikor a fiatalok nem merik kimondani szerelmükre az életre szóló igent, amikor a férfi nem mer elmenni orvoshoz, nehogy kiderüljön, hogy gyógyíthatatlan a betegsége, amikor a beteggel nem mernek őszintén beszélni az elmúlásról. Ezek jelzik, hogy a pusztát járjuk most. Áldott legyen az Úr, hogy ebben az ínségben naponta adja nekünk eledelül igéjét, olvashatjuk a Bibliát, és hetente odajárulhatunk az úrvacsorához, ahol Jézus testét és vérét nyújtja nekünk. A kenyér és bor, az az égből kapott étel és ital, amely erőt ad gyöngeségeinkben, megtisztít bűneinkből, és reménységet ad még a halállal szemben is. Hogyan teheti ezt ez az apró étel és ital? Nem lehet ésszel felfogni. De aki megízlelte már Krisztus testét és vérét, az megtapasztalta a bűnbocsánat erejét, és ebben a pusztában megízlelte már az ígéret földjének örömét és gazdagságát. Ámen.