Bence Imre – Nagyheti igehirdetéssorozat 4. – 2010. 03. 31.

Keresztyén Gyülekezet! Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

A távolság és a közelség kérdése – vagy egy szóval a kapcsolat kérdése legfontosabb kérdés. Oly távol vagy tőlem és mégis közel – ezzel a címmel hirdettem meg a sorozatot. Az eddigi igék arra mutattak rá, hogy ezt akár az ember is kimondhatja, s érezhet így az Istenre gondolva, de Isten is kimondhatja, aki nem távolodott el tőlünk, de akitől szívünk keménységével mégis eltávolodtunk. Láthattuk, hogy a fizika közelség nem jelent miden esetben lelki közelséget is, és figyelhettünk arra, hogy a közénk jövő Jézus miként valósítja meg Isten közelségét. Ma egy olyan történet kerül elénk, amelyben valóban nagyon közvetlenül és személyesen rajzolódik ki a Jézussal való közösség. Így olvassuk az evangéliumban:

Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában volt, odament hozzá egy asszony, akinél egy alabástrom tartóban drága kenet volt, és ráöntötte az asztalnál ülő Jézus fejére. Amikor látták ezt a tanítványai, bosszankodtak, és ezt mondták: „Mire való ez a pazarlás? Hiszen el lehetett volna ezt adni sok pénzért, és azt a szegényeknek juttatni.” Amikor Jézus észrevette, ezt kérdezte tőlük: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hiszen jót tett velem, mert a szegények mindig veletek lesznek, de én nem leszek mindig veletek. Mert amikor ezt a kenetet a testemre öntötte, temetésemre készített elő. Bizony, mondom néktek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére!” Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak hívtak, elment a főpapokhoz, és így szólt: „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?” Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki. Ettől fogva kereste az alkalmat, hogy elárulja őt.

Ennek a történetnek több variációja olvasható az evangéliumokban. Jézus megkenetése Bethániában történt. Egyedül Lukács evangélista nem írja le ezt a történetet, de ő közöl egy másik esetet, amikor egy farizeus házában a bűnös nő megkeni Jézus lábát. Érdemes a szereplőkre pillantani. Érdemes egy kicsit végiggondolni, hogy ki kicsoda és milyen viszonyban van Jézussal.

Leprás Simonról nem sokat tudunk meg, Ő egy lehetett azok közül, akiket Jézus gyógyított meg. Vannak olyan feltételezések, hogy ő is Lázárnak, Mártának és Máriának a testvére lehetett, hisz egy másik evangélista ezt a történetet úgy írja le, mint ami Bethániában, Lázárék házában történt.

Itt van ez az asszony. Lukács bűnös asszonynak nevezi, aki méltatlanul rontott be egy farizeus házába. János pedig meg is nevezi az asszonyt: ő az a Mária, aki korábban szent áhítattal figyelte Jézus szavát. Máté nem nevezi meg. Bárki lehet. Odalép Jézushoz, és valami hallatlan értékű kenettel megkeni a fejét.

A test megkenetése több jelentésű volt. A keleti tisztálkodáshoz is hozzátartozott az, hogy illatos olajokkal megkenték a test részeit. Mégis azt kell mondani, hogy itt többről van szó. Nem egyszerűen egy higiéniai aktusról, nem is az emberi hála kifejezéséről van itt szó. Hanem egy Messiást köszöntő cselekedetről. A királyokat drága illatos olajjal kenték meg, amikor szolgálatba álltak. Ez a megkenetés volt a mandátum jele. Sámuel például így kente fel a kis Dávidod királlyá. Még messze volt a tróntól, de a szent olajjal való megkenetése jelezte, hogy mi az Isten terve. Simon házában tehát valaki – egy asszony - messiási reménnyel lép oda Jézushoz, és intim közelségbe kerül vele, megérinti, és megkeni a fejét. A házban szétárad a kellemes illat, és az asszony boldog, hogy ő is tehetett valamit. Látta talán, hogy Jézus királyként vonult be Jeruzsálembe, talán ott volt ő is az ünneplők között, és itt ezzel a hallatlan értékes adományával fejezte azt ki, hogy Jézust ő messiási királynak tekintette. A Messiás mint Király, aki helyre állítja a Dávidi Birodalom rendjét, aki uralkodik és kormányoz, aki jó pásztora a népnek. Nem bérese, aki kiszipolyozza a népet, hanem királya, amely áldást jelent a népek. A megkenetés mozzanatában, ennek az asszonynak a tettében ott van a király-messiás kép. Az ott lévők mind tudták, hogy Betániából Jeruzsálembe vezet majd Jézus útja, ott kell majd győzni, ott kell legyőzni a hatalmasságokat.

S Jézus szava szinte szétröppenti a király-messiás közelségének illatfelhőjét!

De előbb figyeljünk a tanítványokra.

S bár a zsidók többsége ilyen politikai messiásra várt, mégis elkezdődik az értetlenkedés, az asszony körül. A tanítványok, - János lejegyzése szerint egyedül Júdás – kezd el morgolódni. Sokallják az áldozatot. Jézussal járva-kelve maguk is találkoztak a nyomorúsággal, ismerték jól a kor szociális helyzetét, tudták, hogy vannak, bőven vannak szegények. És sokallják az áldozat értékét. Mennyi jót lehetne tenni, mennyi bajban lévőt lehetne segíteni. Mennyi éhes szájat lehetett volna megelégíttetni ennyi pénzből. Útjuk során megismerték Jézust, aki sohasem gondolt magára, aki mindig megszánta a közelében lévőket. Aki nem nézte volna jó szemmel, ha hozzá tóduló sokaság kidől az úton az éhségtől, aki szánta a szociális védőhálójukat elvesztett özvegyeket. A tanítványok jól megismerték Jézust, és tudták, hogy Jézus számára az a fontos, hogy amit eggyel a legkisebbek közül megcselekednek, azt Jézussal cselekszik meg. Tehát nem Jézusra kell pazarolni a pénz, az értéket, a kenetet.

Két csoport, két gondolkodás. Mindkettő ott van közvetlen Jézus közelében. Az egyik a király-messiás gondolattal tekint Jézusra. A másik pedig a szociális segítő képében akar megmutatkozni. Mindenkit lehűt Jézus szava, amikor arról kezd el beszélni: hogy ez a cselekedet valóban olyan prófétai cselekedet volt, amelyet senki nem értett meg! Amikor kimondja Jézus ezeket a szavakat: Ezzel a kenettel, ahogy a testemre öntötte, testemet a temetésemre készített elő!

Mily távol vannak Jézustól azok, akik király-messiásként köszöntik, vagy fel is kenik: Ő a mi királyunk! S várják tőle, hogy, hatalommal cselekedjen. Milyen távol vannak Jézustól azok, akik a Jézus követést csupán a szociális segítségnyújtásban, az alamizsnálkodásban, a jótékonykodásban látják megvalósíthatónak.

Az tettében talán az asszony maga sem, de senki sem láthatta meg, amit Jézus: az ő teste bizony a temetés előtt nem lesz bebalzsamozva, mert kevés lesz az idő, s az ünnep közeledtével szinte kapkodni kell majd a temetéssel. S főleg arra nem gondolt senki, hogy az ünnep multával egyáltalán nem lesz mód a test megkenetésére. Mert már nem lesz a sírban! A tiszteletet, a szeretete jelét kifejező odaadást csak itt lehet kinyilvánítani.

Így válik a passiótörténet egyik fontos profetikus állomásává ez a történet. Amely nemcsak azt mondja el számunkra, hogy milyen félreértések adódhatnak a Jézussal való közelségből. Mert aki közel van hozzá, azt is gondolhatja, hogy már érti, és megérti őt. De hogyan tudnánk teljességében megérteni Őt, amikor mi mindig saját gondolataink medrében tudunk csak haladni? Hogyan tudnánk megérteni őt, mikor nekünk még mindig erősen önző az énünk? S hogyan tudnánk őt megérteni, amíg teljesen, de tényleg teljesen rá nem bízzuk magunkat?

Mi arra a Krisztusra tekinthetünk, aki érettünk – még a halála előtt megkenettetett. Nem azért lett király, mert megkenték, hanem azért mert Isten tette őt azzá. Nem azért lett király, mert az emberek ezt várták, hanem azért király, mert a hatalma – még a rejtettségben is – Istentől kapott hatalom. S ez a hatalom a szeretet hatalma. Ez a hatalom vitte őt a keresztre, s ez a szeretet tartotta ott a kísértések ellenére is a kereszten. 

Mi arra a Krisztusra tekinthetünk, akit az Atya felmagasztalt, tehát akinek a dicsőségét nem mi fogjuk megteremteni, megadni. De aki ott nagyon is határozottan segített abban a tanítványoknak, hogy a halála és a feltámadása után is tudjanak tájékozódni. Amikor azt mondta egy ószövetségi törvényre utalva, hogy a szegények mindig veletek lesztek, akkor azt is kinyilvánította, hogy ezt a fajta áldozatot, ezt a hallatlan értéket ő csakis egyszer fogadta el, csak is egy ok miatt, hogy az asszony tettei is meghirdesse előre a halálát és a feltámadását!

De ettől kezdve a tanítványnak nem lehet más dolga, mint hogy a temetésére felkent királya szeretetével és alázatával éljen. Az értetlen tanítványok helyett bízó tanítványokká kell lennünk! Hogy az életünk mindig azon tájékozódjon, aki a mi Urunk és Királyunk. A kereszten trónoló és dicsőségben trónoló király szeretete legyen életünk meghatározója! Hisz éppen az a halál, amelyre megkenettetésével Jézus készült, éppen az jelenti számunkra az új kezdetet. Ha ő a bűneinkért halt meg, akkor nekünk van bűnbocsánat! Ha a bűneink büntetését hordozta el, akkor ránk már nem várhat a kárhozat! Micsoda távlatok nyílnak meg  annak az embernek ez életében, akinek nem kell a bűn terhe alatt roskadni, és nem kell a kárhozattól félni. És mi ebben az áldásban élhetünk, azáltal, aki értünk meghalt, és feltámadt. Ámen