Bence Imre – Mennybemenetel ünnepe – 2009. május 21. – Ézs 40,27-31.

Múlt és a jelen kapcsolódik össze ebben az ünnepben, mennybemenetel ünnepében. A történetileg megfogható és a hittel megragadható kapcsolódik össze ebben az ünnepben. A földi és a mennyei kapcsolódik össze ebben az ünnepben. Az Isten és az ember kapcsolódik össze ebben az ünnepben.

Kedves Testvéreim!

Mennybemenetel ünnepe van. 

Múlt időben valljuk meg az Apostoli Hitvallással, hogy Jézus felment a mennyekbe, de jelen időben folytatjuk a mondatot: ott ül a mindenható Atya Isten jobbján. Ezért tehát a múlt, a történelmileg feldolgozható, a názáreti Jézus földi útja, és Krisztus volta kapcsolódik össze ebben az ünnepben. S éppen ezért érezhetjük azt, hogy ez az ünnep nagyon is nekünk szól. Nekünk, akik sokszor olyan magányosnak, olyan elesettnek érezzük magunkat.

S felcsendül egy olyan ige, amelynek látszólag a mennybemenetelhez semmi köze nincs, hisz Krisztus mennybemenetele tipikusan újszövetségi ünnep, és ez az ige pedig az Ószövetségből való. S mégis érezzük: ebben az igében is minden nekünk szól.

Ézsaiás azt a megbízatást kapta az Istentől, hogy a babiloni fogságban vigasztalja a népét. Ez a vigasztalás nem olyan esetlen „majd lesz ez jobb is” vigasztalás volt. A próféta valóban erővel szólaltatta meg a szabadító Isten szeretetéről szóló üzenetet. A próféta hallotta a fogságban lévők keserű sóhaját, akik azt fogalmazták meg, hogy Isten távol került tőlük, és a sorsukat Ő nem is láthatja. Azoknak, akik keserűen sóhajtoztak, és azt gondolták, hogy távol vannak az Istentől, mert távol kerültek a jeruzsálemi szentélytől, azoknak a mindenséget alkotó, és a meg nem lankadó Istenről tett bizonyságot. Miért mondod ezt Jákob, miért sóhajtozol így: rejtve van a sorsom az Úr előtt, mert távol vagyok az Istentől! Miért sóhajtozol úgy, hogy nem lát téged, sőt el is hagyott az Isten? Miért keseregsz, hogy messze van tőled az ÚR? Azért, mert nem érzékeled? Azért, mert nincs a szemed előtt? Azért mert nem látod, azért még hatalmas, és örökkévaló Ő, és nem fárad és nem lankad! Nem vagy magányos, nem vagy magadra hagyva! Nem vagy árva!

S ma nekünk éppen erre a vigasztalásra van szükségünk. Ha nem is búslakodunk úgy, mint ahogy a tanítványok tanácstalankodtak azon a napon, amikor felvétetett a mennybe a Mester, s ők egyedül és tehetetlennek érezték magukat nélküle. Ha nem is éljük át olyan hirtelen meglepetésként a fizikai jelenlét hiányát, mint a tanítványok, akik már húsvét után is kezdték megszokni, hogy melléjük szegődik és vigasztalja őket. Mégiscsak van valamilyen hiányérzet a szívünkben. Elhagyottnak érezzük magunkat, és a lelkünk roskadozva visszük, és ránk nehezedik a múlt és a jövő terhe. S mi is így sóhajtozunk: rejtve van a sorsunk az Isten előtt! Egyéni sorsunk is és közösségeink sorsa, a szétzilált családok sorsa, a fogyó egyház sorsa, és a megtépázott nemzet sorsa rejtve van az ÚR előtt. Erőtlenek vagyunk, a lelkesedésünk elfogyott, a lendületünk megkopott, a fáradtság jelei mutatkoznak az életünkben. S a fáradság úgy marja szét a maradék reménységünket, és a béke szigetének gondolt családunkat, a szeretetünket, a béketűrésünket, mint a rozsda a vasat.

S ezért még a mennybemenetel sem jelent számunkra ünnepet. Inkább gyászt. Az árván maradottság érzését. Az ég távol van, s mi olyan kicsik vagyunk, a menny annyira elérhetetlen, és mi csak álmodni tudjuk a boldogabb jövőt. Mi itt küzdünk a porban, hiába trónol fenn a fényességben az Isten! Az árvaság keserűsége miatt mondjuk ki: rejtve van sorsom az ÚR előtt!

Nem látja, hogy hogyan küzdünk a hivatásunkban, amikor talán gyermekek bízattak ránk, és szeretnénk őket értelmesebb életre nevelni. Nem látja, hogy küzdünk a hivatásunkban, amikor a gyógyítás feladata adatott nekünk, és a sok baj között olyan tehetetlennek érezzük magunkat. Vagy nem látja, hogy miként küzdünk a lelkekért, a bűn útjára tévedtekért, és teljesen feleslegesnek érezzük minden szavunkat már. Nem látja, mikor az a hivatásunk, hogy egy kicsit szebbé tegyük mások életét, és szeretnénk, ha minden szebb lenne körülöttünk, és egyre hiábavalóbbnak érezzük a munkánkat.

De most a prófétával én is kérdezem: Miért mondod ezt? Miért beszélsz, és érzel így! Hát nem tudod, hogy Krisztus nem azért ment fel a mennybe, hogy magunkra hagyjon, hanem azért, hogy a tér és az idő korlátain átlépve mindig velünk maradjon! Hát miért mondod, hogy nincs semmi erőforrásod? Hát nem tudod, hogy Krisztus nem azért ment fel a mennybe, hogy eltávolodjon tőled, hanem azért, hogy ne csak Péterhez és Jakabhoz, Jánoshoz, a szeretett tanítványhoz legyen közel erőt adó Lelkével, hanem hozzád is, ki itt küzdesz a földi pályádon.

Testvéreim! Sokak számára kedves ige ez. De kevesen gondolják, komolyan, hogy Isten valóban ilyen erőforrás. Ne gondold, hogy fáradhatatlan vagy. És ha megfáradtál és kiégtél és elmúlt belőled a lelkesedés, akkor ülj le a a kúthoz, mint a fáradt vándor a forráshoz, és meríts Jézus szeretetéből. Lehetsz fáradt, és nem kell mindet bíró hősnek látszani. El is eshetsz, és nem kell tökéletesség látszatában tetszelegni, meg is botolhatsz, nem kell a bűntelenséget színlelni. Csak egyet te tégy: Ne hagyd el Krisztust! Bízz benne! Hagyatkozz Rá! Számíts a szeretetére! Építs az irgalmára!

A napokban volt a konfirmáció a gyülekezetünkben! De azt hiszem, hogy nem csak a konfirmáló fiataloknak van szüksége a megerősítésre. Nekik is, de mindannyiunknak. Mert elfáradnak és ellankadnak még az ifjak is, hát még a középkorúak és az idősek. A legjobbaknak látszók s elbotlanak, hát még a gyengék és az ügyetlenkék. De akik az Úrban bíznak, azok erőt nyernek!

Testvérem! Nekünk olyan Jézusunk van, aki – bár nincs velünk testben, de megígérte hogy velünk marad a világ végezetéig. Ő legyőzte a halált, és él, és ha legyőzte a halált, akkor mi okoz még nekünk félelmet? Akkor éppen az Ő győzelméből erősödhetünk meg, kapatunk új lendületet, új könnyedséget, szárnyakat, ahhoz, hogy a lelkünk szárnyalhasson a tőle kapott szabadságban.

Élesszen, erősítsen, bátorítson bennünket a mindig velünk lévő Krisztus!

Nem hagyott minket árván! Velünk van, ma is és minden napon! Ne féljetek!  

Ámen