Balicza Iván - 2008. 12. 31. - 2Kor. 5,9-10

Textus: „Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat.” 

(2 Kor 5, 9-10)

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Az élőlények kétféleképpen reagálnak, ha veszély fenyegeti őket. Vagy támadnak, vagy menekülnek. Az ember sem kivétel ez alól a szabály alól. De miért kezdem ezzel az etológiai, vagyis viselkedéstudományi alaptörvénnyel az óév esti igehirdetést? Azért, mert az Óév estét az ember alapvetően támadásnak éli meg. Ilyenkor hirtelen szembetaláljuk magunkat legnagyobb ellenségünkkel, az idővel, és ezáltal a múlandósággal. Tudatosul bennünk, hogy megint eltelt egy év, megint közelebb kerültünk a halálhoz, az elmúláshoz. És mert tudjuk, hogy az időt nem győzhetjük le, nem marad más, mint a menekülés. Ha a Szilveszter éjszakájának zajos, pezsgődurranásos, petárdás, mulatós, göcsösen vidám bulijaira nézek, a kétségbeesett menekülést látom. Szórakozni, enni, inni, hangosnak lenni, berúgni, szeretkezni, nem más mindez, mint menekülés, kétségbeesett próbálkozás, hogy átvészelje az ember ezt az éjszakát anélkül, hogy gondolnia kellene arra, hogy életéből megint eltelt egy év, és számot kellene adnia arról, hogy hogyan telt el, és mi is életének tartalma, célja?

Szeretett testvéreim, mi óév este éppen ezt tesszük, hogy számot adunk. Nem csak önmagunk előtt, hanem Isten előtt is. A Szilveszter nem egyházi ünnep. Nem a Jézus év, hanem a polgári év ünnepnapja. Számunkra azáltal lesz ez az este jelentőssé, hogy Isten elé jövünk, az ő igéjét hallgatjuk, és az ő jelenlétében zárjuk le a 2008. évet, és lépünk át egy új évbe. Isten előtt elszámolunk az elmúló, mögöttünk lévő évvel, és előre tekintünk a jövőbe, az új évbe. A hívő ember nem elmenekül az idő és a múlandóság elől, hanem előre menekül az időben és a múlandóságban, ahhoz az Istenhez, aki az időnek és a múlandóságnak is az Ura, akiről azt mondja a Szentírás, hogy Ő örökkévaló és halhatatlan.

Ennek az előremenekülésnek a stratégiáját mondja el Pál apostol a korinthusi keresztényeknek, és most nekünk is.

Amiből az apostol kiindul, az a hívő ember számára evidencia. Az tudniillik, hogy nekünk nem az idővel, nem az elmúlással, nem a halállal van dolgunk, hanem Istennel. Elszámolnunk sem emberek előtt, vagy akár önmagunk, a saját lelkiismeretünk előtt kell, hanem a mi Urunk, Isten előtt. Ezért mondja először, hogy arra törekszünk, hogy kedvesek legyünk neki. Neki, Istennek, és nem az embereknek. A görög szövegben, ahogyan Pál apostol írta, egy sokkal erőteljesebb kifejezés van annál, hogy törekszünk. Pál azt a szót használja, hogy filotimenai, egy sportkifejezés, ami azt jelenti, hogy „mindent beleadni”.  Gondoljunk arra, hogy micsoda elszánással adnak bele a sportolók mindent, hogy győzzenek. Nemcsak a verseny közben, hanem a felkészülés során is, megtartóztatják magukat sok mindentől, mert győzni akarnak. És mi, mit adtunk bele mi ebben az évben, hogy kedvesek legyünk Istennek? Hallgattuk sokszor az Igét, de beleadtunk mindent, hogy meg is tartsuk, meg is valósítsuk, amit Isten mondott nekünk? Imádkoztunk, de beleadtunk mindent az imáinkba, ott volt bennük a szívünk, lelkünk? Eljöttünk az istentiszteletre, de beleadtunk mindent, nem mondtuk könnyen, hogy most nincs kedvem, most nem tudok, most fontosabb dolgom van? Beleadtunk-e mindent, úgy apait, anyait, hogy Jézus Krisztushoz napról-napra közelebb kerüljünk? Igyekeztünk-e minden erőnkkel azon, hogy kedvesek legyünk neki? Ha valaki igazán szeret egy másik embert, akkor arra törekszik, hogy kedves, a szeretett személynek tetsző legyen. Aki igazán szereti az Urat, Jézus Krisztust, az törekszik, hogy az élete, a cselekedetei, de még a gondolatai is kedvesek legyenek neki.

Mindezt nem lehet félszívvel, látszattal tenni. Mert egyszer majd, amikor lejár a földi időnk, nem a föld, a sír vár minket, hanem ott találjuk magunkat Jézus Krisztus előtt. Akkor ránk néz, és mindaz lehull rólunk, ami látszat volt az életünkön. Az utolsó ítéletben nem hangzanak el vádbeszédek, csak egészen egyszerűen lehull minden álarc, lepel, és ott állunk Krisztus mindent látó szeme előtt, és úgy látjuk meg magunkat, ahogyan Krisztus lát minket. Eszembe jut egy álmom, amikor azt álmodtam, hogy nem tudom hogyan, pizsamában álltam itt a szószéken, mindenki nézett rám, és én a mélységes szégyentől majdnem elsüllyedtem. Akkor felébredtem, és még sokáig éreztem a szégyent, milyen jó, hogy csak álom volt. Ott, az ítéletben azonban valóság lesz: leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus elé.

Amikor a rómaiak keresztre feszítettek egy elítéltet, meztelenre vetkőztették. Az evangéliumok leírják, hogy Jézus Krisztust is megfosztották ruháitól. Ez is hozzátartozott a megszégyenítő, gyalázatos halálhoz. Ma a meztelenre vetkőztetés a lelki kínzás kategóriájába esik, az amerikaiak így kínozták foglyaikat a hírhedt guantanamoi börtönben. Jézus ezt is vállalta, tűrte, elviselte a szégyent, hogy azoknak, akik benne hisznek, benne reménykednek, az ítélet napján ne kelljen szégyenkezniük. Ő irgalma, kegyelme palástjával takarja be a mi meztelenségünket. Mindnyájunknak leplezetlenül kell megállnunk előtte, de az övéire ráborul majd az ő kegyelmének palástja.

József Attila írja egyik versében: Dolgaim elől rejtegetlek, Istenem, én nagyon szeretlek. Ez a kettősség jellemző az emberre, ránk. Azt mondjuk, hogy szeretjük Istent, de mégsem vagyunk őszinték iránta, takargatjuk, rejtegetjük életünk szégyenfoltjait. Pedig nincs semmi értelme. Jézus most is leplezetlenül lát mindent, egykor pedig számunkra is nyilvánvalóvá lesz, hogy semmit sem rejthetünk el. Óév estéjén arra hív minket Urunk, hogy tárjunk fel mindent, és meztelenségünkkel, szégyenünkkel, bűneinkkel őszintén elé állva engedjük, hogy ő a bűnbocsánat irgalmával takarjon be minket. Így tudunk előre menekülni az ítélet elől a kegyelemhez. Jézus mondja: aki hisz énbennem, az nem megy ítéletre, hanem már átment a halálból az életre.

Óév estéjén ma ezt kérdezi tőlünk Jézus: Akarsz-e előre menekülni? Akarsz-e most, ma este leplezetlenül megállni előttem? Akarsz-e meghalni a szégyentől, hogy átmehess az életbe, és soha többé ne kelljen meghalnod? Mert aki átment a halálból az életbe, annak a testi halál már nem egyéb, mint költözés ebből a látható világból Isten láthatatlan világába.

Ezzel a rejtegetést feladó, mindent levetkőző őszinteséggel készüljünk majd az úrvacsorára, erre gondolva énekeljük majd, hogy „Szelíd szemed Úr Jézus, jól látja minden vétkemet” és azzal a hittel és örömmel térdeljünk az oltárhoz, hogy Jézus vére eltörli minden bűnünket, megtisztít minket minden gonoszságtól, és a kegyelem fehér ruhájába öltöztet.

Ma reggel találkoztam valakivel, aki azt mondta: este nem fogok menni az istentiszteletre, meg vagyok fázva. Most még gyorsan elmegyek a fodrászhoz, hogy azért rendbe hozassam a frizurámat, kinézzek valahogy. Nem szóltam semmit, de magamban azt gondoltam: ilyenek vagyunk mi. Hogy emberek előtt jól nézzünk ki, megfázva is elmegyünk a fodrászhoz. De, hogy Isten előtt hogyan nézünk ki, az nem olyan fontos.

Szeretett Testvéreim! Számunkra legyen most fontos, hogy előtte hogyan nézünk ki! Mert arra törekszünk, hogy kedvesek legyünk neki!  Ámen.