Verjünk együtt újabb szeretethidakat! – Interjú Gundel Takács Gáborral

– A rengeteg forgatás és munka mellett mennyi időd jut a családra, a gyereknevelésre?
– Számomra már régóta elsődleges a család. Volt idő, amikor nagyon sokat dolgoztam, de egyszer a nagyobbik fiam, aki akkor lehetett tán nyolcéves, elmondta, hogy voltak a mamával a Természetrajzi Múzeumban, és miközben mesélt és kérdezett, megértettem, hogy nekem ott kellett volna lennem. Nem elég megteremteni a nyugodt élet feltételeit a család számára, jelen is kell lenni a gyerekek életében. Állítom, hogy a nevelés legfontosabb eleme, hogy sokat beszélgessünk a gyerekekkel. Nem teszik el a kérdéseiket akkorra, amikor a papa majd hazajön. Akkor kell ott lenni, amikor eszükbe jut. Különben felteszik, mondjuk a padtársuknak, s nem biztos, hogy azt a választ kapják, aminek én is örülnék. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak a szülők nevelik a gyerekeket, a gyerekek is nevelik a szüleiket. Így azután már lényegesen kevesebbet dolgozom, mint 8-10 éve. Természetesen a mi szakmánkban olykor éjszaka, hajnalban vagy hétvégén kell dolgozni, sőt van úgy, hogy 3-4 hétig külföldön vagyok, de összességében több időt és figyelmet fordítok a családra, mint a munkámra. Lassan ráadásul kirepülnek a gyerekek, és akkor már nem lehet visszahozni a most elvesztegetett időt.

– Mit jelent a család a számodra?
– A család az életemben az első. A biztonság, a nyugalom, a támasz. Ugyanakkor, ahogy említettem, a gyerekek is nevelik a szülőt. Magamat is tanulom. A feleségemmel például alapvetően különbözőek vagyunk, mégis nagy szeretetben élünk együtt immár 19 éve. Tudjuk a másik erősségeit és a magunk gyengeségeit, s tudjuk, hogy ebben hogyan egészítjük ki egymást. S itt van a nagyobb család is, mondhatnám a nagyon nagy család is, hiszen a gyerekeim négy nagyszülőjének összesen 12 testvére van. Gundel nagyapámék 13-an voltak testvérek.

– Hogy érzed magad a közszolgálati televízióban? Mennyiben más, mint egy kereskedelmi csatorna?
– Habár nehéz idők járnak a Magyar Televízióra, és ráadásul nem televíziós szakmai kérdések okozzák a problémákat, összességében mégis úgy érzem, a helyemen vagyok. Kicsit nehezen forognak a kerekek, de azért én ide tartozom. A kereskedelmi televíziózásban kizárólag a nézettség a fontos. Lényegtelen, hogy egy műsor jó, vagy nem jó, csak hozza a nézettséget. Nincs ezzel semmi baj, de ez nem az én világom. Engem nem érdekel, hogy az MTV-n kisebb a nézettség, számomra fontosabb a tartalom. Tudomásul kell venni, hogy ez ma kevesebb embert vonz, mint a bulvár, de azért csinálni kell magunk és a gondolkodó kisebbség miatt is. Számomra a nézettségnél lényegesebb kérdés, hogy látott-e valamit a néző. Kár, hogy a „látottságot” nem mérik. Az olyan műsorokban, mint amilyen ősszel volt a Sztársáv, mostanában a Hogy volt? vagy a Teadélután, megtaláltam azt, amiért visszajöttem. Fantasztikus beszélgetéseket fantasztikus emberekkel. A minap például Sándor Pállal készítettünk műsort, és utána eufórikus hangulatban álltam föl. Igen, én ezt szeretem, és nem érdekel, hogy nem győztük le a kereskedelmi tévéket.

– Minek köszönhető, hogy ennyiféle műsorban, ennyi műfajban sikereket értél el?
– Szerintem két dolognak. Az egyik, hogy a sportosztályon tanultam a szakmát, ahol megtanítottak közvetíteni, műsort vezetni, riportot készíteni, szerkeszteni, mindezt ráadásul élőben vagy élőszerűen. A másik, hogy alapvetően minden műfajnak ugyanaz a gyökere, mindegyikben ugyanazt kell észrevenni, az emberi gondolkodást, viselkedést, kreativitást. Talán van ehhez érzékem. A sport, a zene, a játék pedig mindig is az életem része volt, s hogy ez a munkám is, az óriási öröm. S van még valami, amiről soha nem szabad megfeledkezni: az alázat. Anélkül egy idő után beteg személyiséget fejleszt magának az ember. Az pedig minden szempontból a vég. Nem hiszem, hanem tudom, hogy van Isten. Nagyon erősen jelen van a mindennapjaimban, s minden pici sikerrel egyre nő bennem az alázat.

– Hol helyezkedik el a zene és a sport a mai életedben?
– Zenei általános iskolába jártam, tanultam zongorázni, olykor most is leülök, és játszom egy kicsit a magam kedvére. A gyerekeim is zenélnek, sokszor segítek nekik a gyakorlásban, ott vagyok a vizsgáikon, a zeneiskolai koncerteken. A házunkban állandóan szól a zene, olykor több szobából többféle is, ilyenkor azért rendet kell tenni a kakofóniában. Gyerekkoromban teniszeztem, majd kézilabdáztam, s a sportolás része a mindennapjaimnak máig is. Arról természetesen nem beszélve, hogy a sport a szakmám is. Ráadásul a gyerekek is sportolnak, így a sport napi téma a családban, s rendszeres hétvégi program, hogy megyünk a meccseikre. Szerintem a minimális sportbéli és zenei jártasság az alapműveltség része. Egyre nehezebben egyeztethető össze a sport és a zene a tanulással, nem is erőltetném egyiket sem, ha bármelyik gyerek bármelyik műfajban tehetségtelen lenne, de amíg örömüket lelik benne, addig megpróbáljuk megoldani. Hangsúlyozom, nem cél, maximum lehetőség, hogy sportolók vagy zenészek legyenek.

– Ha akad néhány csendesebb perced, mivel töltöd el?
– A feleségemmel úgy szoktuk mondani, hogy „száradunk” egy kicsit. Ez nekem főleg olvasás, esetleg egy kis zongorázás. Sokat ülök egyedül autóban, ilyenkor zenét vagy hangoskönyvet hallgatok. De többször van közös családi kikapcsolódás, színház, sport, „zsugázás”, kerti sütögetés vagy egy kis esti beszélgetés egy pohár bor mellett kettecskén a feleségemmel. Manapság rohan a világ, de nem kell mindenáron vele rohanni.