Válság és vallás
Ismerős közhely, hogy az Egyesült Államok vallásos, Európa világias. Csakhogy a tétel az utóbbi időben a visszájára fordulni látszik, a vallás gyakorlatilag nem játszott szerepet a legutóbbi amerikai elnökválasztás alkalmával, ám mintha különböző európai országokban a hit kérdései visszatértek volna a politika középpontjába. Forrás: hvg.hu / JAN-WERNER MÜLLER
Itt van mindjárt Nicolas Sarkozy francia elnök. Többször is kifejtette, hogy az országnak újra kellene gondolnia az állam és a vallás hagyományos, szigorú különválasztásának elvét. A kétszer elvált, megfogalmazása szerint kulturálisan katolikus elnök azt indítványozta, hogy Franciaország alakítson ki „pozitív szekularizmust”, amely nem kirekeszt és elítél, hanem párbeszédet kezdeményez, és elismeri a vallás társadalmi jelentőségét. Legújabb javaslata szerint állami támogatást nyújtana vallásos szervezeteknek, kiváltva ezzel számtalan világi kritikusa felháborodását.
A vallásnak ez az új megközelítése nem kizárólag francia jelenség. A spanyol Néppárt minden igyekezetével mozgósítani próbálta a katolikus hívőket a 2008. márciusi választási kampányban. Az egyház a Néppártot támogatta a miniszterelnök, José Luis Rodríguez Zapatero ellenében, aki sok vallásos konzervatívot felháborított azzal, hogy támogatta a melegek házasságkötését, a válás megkönnyítését és a kötelező hittanórák törlését a nemzeti tantervből. Zapatero végül szükségesnek érezte, hogy közölje a vatikáni követtel, ideje, hogy a spanyol püspökök abbahagyják a beavatkozást a választásokba (ahol végül Zapatero győzött).
Olaszországban Silvio Berlusconi miniszterelnök alkotmányos válságot idézett elő, amikor a törvényhozáson sürgősséggel át akart hajszolni egy jogszabályt, amely megakadályozta volna egy kómában lévő beteg lekapcsolását az életben tartó készülékekről. Ez sok elemzőt az amerikai Republikánus Párt George W. Bush elnöksége alatti „életpárti elkötelezettségére” emlékeztetett.
Itt van azután Nagy-Britannia, talán a legvilágiasabbnak tekintett nyugat-európai ország, ahol a legkevésbé számítanánk arra, hogy a vallás bármilyen formában felerősödik (leszámítva a muszlim közösséget). A David Cameron vezette, új erőre kapott Konzervatív Párt olyan gondolkodók, úgynevezett „vörös toryk” tanácsaira hallgat, akik azt javasolják, hogy a párt fordítson hátat a thatcherizmusnak, támaszkodjon a civil társadalomra, a helyi közösségekre, a családra és nem utolsósorban a vallásra mint a felelős társadalmi magatartás elősegítésének legfőbb erejére.
A fentiek alapján közös minta körvonalazódik. Ennek a lényege nem az, hogy az egyének a különböző európai országokban vallásosabbá válnak – erre jóformán semmi bizonyíték. Ami valóban megmagyarázza ezeket a vallást érintő új közéleti polémiákat, az politikai természetű dolog, a jobboldali és jobbközép európai pártok dilemmája. A többségük korábban a piaci radikalizmust vagy legalábbis a gazdaság erőteljes liberalizálását hirdette. De már a pénzügyi válság előtt kihátráltak ebből a pozícióból, és azóta szelídebb, társadalmilag érzékenyebb képet próbálnak kialakítani. Ugyanakkor – David Cameron szavaival – az új külső és belső identitás keresése közben e pártok pengeélen táncolnak. Egyfelől igyekeznek modernebbnek látszani – például egyre több nőre és kisebbségi közszereplőre bíznak kormányzati tisztséget –, másfelől a baloldal állítólagos erkölcsi relativizmusa esküdt ellenségének tüntetik fel magukat. Ehhez a képhez nyilván jól illeszkedik a visszakanyarodás a valláshoz.
A jobboldalhoz közeli értelmiségiek tulajdonképpen már régóta tanácsolják a nyitást az európai muszlim bevándorlók felé. Ahol szavazati joguk van, hangzik az érvelés, a hagyományos muszlimok inkább szavaznának konzervatív pártra, legyenek bár annak katolikus gyökerei, mint világi baloldali pártra, amely a vélekedések szerint laza erkölcsi elveket hirdet.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy csupán cinikus választási trükk a valláshoz közeledés. A pénzügyi válság közepette egyébként is a vallás az egyik fő eleme ennek a projektnek, amit Sarkozy elnök és Angela Merkel német kancellár „a kapitalizmus erkölcsösítésének” nevezett. Az ötlet nem képtelenség. A katolikus társadalmi felelősségvállalás régi és jeles hagyományának komolyan vétele azonban a kapitalizmus jóval jelentősebb átalakítását követelné meg, mint amire a legelkötelezettebb kereszténydemokraták hajlandók, gondolok például a tulajdon jóval szélesebb körű elosztására vagy a dolgozók jóval jelentősebb bevonására az irányításba.
Jelen pillanatban az európai jobboldal számára csábító, hogy megtalálja „új arcát”, nem szabad azonban megfeledkeznie arról, hogy aki „Kulturkampfot” indít, az a tűzzel játszik. A vallásos érzelmeket lehet ugyan egy ideig eszközként használni, ám ezeket a szenvedélyeket nem lehet tartósan fölülről kordában tartani.
