Úgy kell mondani, hogy mindenki értse – Beszélgetés Cseri Kálmánnal

–  Milyen érzés ennyi év után átadni a stafétabotot?

–  A nyugdíjba vonulásommal  csak a munkahelyem változik, a munkáltatóm nem, mert eddig is az Úr Jézusnak igyekeztem szolgálni. A munkaidőm sem módosul, mert a  hívő ember munkaideje napi huszonnégy óra. A beosztásom sem lesz más, mert igaz a régi latin elnevezés, mely szerint a lelkipásztor verbi divini minister, azaz Isten Igéjének szolgája. Úgy tűnik, bőven kapok feladatot, mert már sok gyülekezetből kértek fel szolgálatokra. Nem kell azonban foglalkoznom a gyülekezet anyagi gondjaival, sem a műszaki problémákkal, az épületek tatarozási kérdéseivel. Ez sok időt, energiát vett igénybe. Valószínűleg jobban fogok tudni koncentrálni az Igére, a lelkigondozásra is. Nem a pihenésre gondolok, hiszen nekem nem volt hobbim, nem kerestem szabadidős elfoglaltságot, a szolgálat töltötte ki minden időm. És nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt kezdettől fogva a feleségem is komolyan vette, és nem tekintette vetélytársnak a hivatásom.

– Ez igen ritka, hiszen az állandó készenlét, a folytonos munka egy idő után nagyon meg tudja terhelni a családi életet.

– Mindig igyekeztem vigyázni arra, hogy a gyülekezeti munka ne menjen a gyereknevelés rovására, miután Isten hosszú várakozás után ajándékozott meg bennünket gyermekekkel. Fontos volt számomra, hogy tudjak velük játszani, beszélgetni. Amikor már jó barátokká nőttek föl, ők is sokat segítettek. A gyülekezet többször nem is tudta, hogy mennyi fontos kritika, ötlet épp tőlük indult ki, hiszen egy idő után mélyebben ismerték a saját korosztályukat, a posztmodern világot.

–  Milyen időbeosztással, életritmussal lehet ezt a huszonnégy órás szolgálatot végezni?

– A Szentlélek a rend lelke, de ez nem valami poroszos napi- és hetirendet jelent. A legfőbb nehézségem az volt, hogy az időmet sokszor mások osztották be. Néha úgy gondoltam, ha magam rendelkeztem volna fölötte, hatékonyabb lett volna egy-egy napom. A parókia ajtaja viszont mindig nyitva állt, örültünk, ha az embereknek szükségük volt ránk. A kiírt hivatali időt senki nem vette komolyan, de én minden este összeállítottam a következő napi teendőim listáját. Nagyon megjegyeztem, amire egy idős lelkész testvérem figyelmeztetett: vigyázzak, hogy a sürgős sose szorítsa ki a fontosat.  

– Mély igazságokat úgy fogalmaz meg a szószéken, hogy az mindenki számára érthető. Mi a titka ennek?

– Számomra életre szóló szabály lett, amit egy négyéves kislány mondott még abban az időben, amikor azt is figyelték, nehogy valami államellenes gyülekezés alakuljon ki, ha három-négy lelkész imádkozni összejött. Az egyik lelkész testvéremnél gyűltünk össze néhányan, és a kislánya megkérdezte, hogy miért kell kimennie a szobából. Mire az édesapja így válaszolt: „Mert te nem érted, amit a bácsik beszélnek.” Erre a kicsi így szólt: „Azt úgy kell mondani, hogy mindenki értse.” Ezt azóta vezérelvnek tartom. Ha gyermek-istentiszteletet tartok, akkor a hároméves is értse; ha olyan helyen szolgálhatok, ahol rövidebb ideig járhattak iskolába a résztvevők, akkor számukra is érthető legyen.

– Mikor és hogyan készül például a vasárnapi istentiszteletre? 

– Minden prédikációmat szó szerint leírom és megtanulom, ahogyan elődöm, Joó Sándor tette. Általában péntek estig szoktam papírra vetni, és szombaton megtanulom. Az a legideálisabb, ha már a hét elején tudom, hogy miről fogok beszélni vasárnap, mert az igehirdetésnek is megvan a vemhességi ideje. Koraszülött prédikációt már mondtam, túlhordottra nem emlékszem.

– 1971-ben lett a Torockó téri gyülekezet vezető lelkésze. Emlékszik az első igehirdetésére, amelyet a gyülekezet vezetőjeként mondott?

– Pál Korinthusiakhoz írt első leveléből vettem az alapigét, „Félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok” – vallottam meg a gyülekezetnek őszintén az alkalmatlanságomat. De komolyan vettem a mondat folytatását is: „Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.”

– Milyen gyülekezet várt Önre 1971-ben, egy évvel Joó Sándor halála után?

– A gyülekezet egy éve gazdátlan volt, ugyanis nem fogadták el a lelkészt, akit a hatalom akart rájuk erőszakolni; a templom is kiürült. Sokan a szomszédba, Budahegyvidékre jártak át. A jó akusztikájú templomot szinte egész héten a Hanglemezgyártó Vállalat használta, a gyülekezeti termet átalakították stúdióvá. A temérdek probléma mellett sokat bátorítottak az imádkozó, hívő testvérek.

– Hogyan kezdett hozzá a munkához? 

–  Semmi különösebbet nem csináltunk, csak igyekeztünk az igét tisztán hirdetni és mindenkit szeretni, aki idejön. Nem volt toborzás. Nem is lehetett, hiszen eleinte még azt sem engedték meg, hogy a betegeknek leírjuk a prédikációt, és elvigyük nekik. De híre ment, mivel aki táplálékot kap, az megmondja a másik éhezőnek is, hogy gyere, mert itt ehetsz. Ez különleges élmény volt számomra, mert nem ehhez szoktam addig. Jöttek be az emberek az utcáról a szorongató problémáikkal. Volt, aki csak meghallgatásra vágyott, mások választ vártak a kérdéseikre, és ez csak serkentett engem az önképzésben meg a gyülekezeti munkások képzésében. Tulajdonképpen együtt nőttünk a gyülekezettel lelkiekben is. Magamat is a közösség egy tagjának tekintem, benne vagyok a választói névjegyzékben, fizetek egyházadót, és miközben igehirdető vagyok, igehallgatónak is kell lennem. Hiszen nem én oktatom a gyülekezetet, hanem Isten Igéjére figyelünk mindnyájan. 

– Hogyan működhetett a hetvenes-nyolcvanas években ez a közösség? Milyen rendszeres alkalmakat tartottak?

1971-ben egy istentiszteletet tartottunk vasárnaponként, egy bibliaóra volt egy héten, továbbá egy ifjúsági csoport és egy néhány gyerekből álló vasárnapi iskola működött. Aztán rohamosan nőni kezdett a létszám. Már nemcsak a körzetből jöttek, hanem a munkatársak, a rokonok távolabbról is. Talán nyolc év után történt nagyobb változás, amikor két vasárnapi istentiszteletet kellett tartani. Eredetileg a templomot akartuk bővíteni, de sehogy nem engedélyezték, mondván, ilyen szép Bauhaus stílusú épülethez nem szabad hozzányúlni. Ezért úgy oldottuk meg, hogy beiktattunk még egy ugyanolyan istentiszteletet. Nagyon hamar kialakult egy kis közösség azokból, akik nyolc órára jöttek: a bakancsos, kiránduló családokból, az egyetemistákból és olyan hívő háziasszonyokból, ahol a család nem járt templomba, és nehezményezte, hogy az anyuka később készül el az ebéddel. Hangsúlyozom, hogy mindig az éppen felmerült szükségre kerestük a választ. Magunktól nem jutott volna eszünkbe például a heti két bibliaóra sem, amelyből az egyiket délelőtt tíz órakor, a másikat este hatkor tartjuk.  

– Milyen szemmel nézte a kommunista hatalom, hogy itt egyre több ember jelenik meg hétről hétre?

Folyamatosan figyeltek bennünket. Időnként behívtak az Állami Egyházügyi Hivatalba is, és megkérdezték, hogy megy a munka. Mindig Isten kegyelmét éltem meg a kínos, kemény beszélgetésekkor. Berendeltek azért is, mert egy A/4-es papírlapon a templomajtóra kifüggesztettem a januári egyetemes imahét programját. Másnap már hívattak, hogy kérdőre vonjanak, milyen propagandaanyagot tettünk ki… Gyökössy Bandi bácsi, Joó Sándor legjobb barátja mondta egyszer nekem: „Kálmánkám, mi sose hazudunk, de ha muszáj, akkor lefelé.” Mikor megkérdeztem, hogy mit ért ezen, elmagyarázta: „Be ne valld, hogy hány konfirmandus van, hányan járnak ifjúsági órára, gyerek-istentiszteletre! Mert sok mindent tudnak, de mindent azért nem.” Hála Istennek, hogy ez az időszak eltűnt! Ma már kevesen emlékeznek minderre.

–  Milyen problémákkal, kik keresték meg elsősorban?

– Az első években többnyire a szüleim korabeli emberek kerestek meg, akik évtizedekig Joó Sándoron keresztül kaptak segítséget Istentől. Őket hallgatva olyan problémákkal szembesültem, amilyenekkel még alig találkoztam, és ez komolyan odakényszerített Istenhez. Sokszor elmondtam: „Uram, nem én jelentkeztem ide. Ha te küldtél, akkor könyörülj rajtam!” Miközben hallgattam az embereket, végig azért imádkoztam, hogy Isten juttassa eszembe, amit mondanom kell. Gyakran megtapasztaltam, hogy olyan igéket kaptam egy-egy ilyen helyzetben, amely pontos válasz volt az adott kérdésre. Ekkor megbátorodtam, de a szent félelem továbbra is megmaradt bennem. „Én nagyon komolyan akarom venni, hogy nélküled semmit sem cselekedhetek, ugyanakkor tudom, hogy veled a kőfalon is átugrom”, mondogattam Istennek. Sajnos, manapság egyre bonyolultabb és emberileg egyre megoldhatatlanabb problémákkal találkozunk. Belelátva emberek titkaiba, nem tartom túlzásnak azt a megállapítást, hogy démonizált korban élünk. Isten csodája, ha valaki megszabadul a fóbiájából, a szorongásából, a depressziójából. Már kicsiny gyermekek óriási terheket hordoznak, az általános iskolásoknál megjelent a drog, a tinédzserek mohósága, közömbössége egyre jobban érezhető. Pedig ha a fiataloknak nincs ambíciójuk, nincs céljuk, megbetegszenek ők is, és a társadalom is, sőt ez kihat a gazdaságra is. Egyre mélyebbre süllyedünk, és egyre több lesz a feladatunk.