Több Isten

Tegnap a képviselők úgy döntöttek, hogy a népszámláláskor rá kell kérdezni a vallási hovatartozásra. Meglesz a kormány kétharmada itt is. 2001-ben a válaszadók 74 százaléka megjelölt valamilyen egyházat, felekezetet, amelyhez tartozik. Viszont a releváns felmérések szerint a társadalom 80–85 százaléka nem, vagy csak a maga módján vallásos, nem követi egyház hittételeit, liturgiáját. Napjainkra drasztikusan csökkent a vallásos emberek száma – mondta nemrég Bölcskei Gusztáv, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökeként. Mi az, amit majd felmérnek?

A maga módján – politikai motivációk szerint – gyakorolta hitét a parlamenti többség is, amikor a rendszerváltás óta először Istenre (mint a történelem urára) hivatkozva fogalmazott meg törvényt. (A lengyel alkotmány az igazság, a szépség és a jóság forrásának nevezi Istent, ami sokkal szebb, mintha csupán a történelem ura volna.)

Nem a hajdan ateista Fidesz vallásossá válása a nehezen magyarázható, hiszen a jellem, a szellem érik, ateistává és hívővé is válhat. Az viszont már hajtűkanyar, hogy a minap az elmúlt húsz évet újrahasznosításra a kukáknak ajánló Orbán Viktor szeptemberben, a Konrád Adenauer Alapítvány rendezvényén még így fogalmazott: „Kívánom mindannyiunknak, ne hagyjuk, hogy elfelejtessék velünk 1989 fordulatának történelmi üzenetét. Legyünk büszkék erre a változásra! (...) Adjunk hálát, hogy minden nehézség ellenére részesei lehettünk saját életünkben az isteni gondviselés történelmi megnyilvánulásának”. Az isteni gondviselés tehát hol ennek, hol annak a történelemmagyarázatnak az ura.

De ez a cikázás legyen a politikusok öröme, baja. A harmóniára törekvő civil szellemet az zavarhatja, hogy a politika újsütetű Isten-függősége őt is választási helyzetben láttatja.

Mintha nem lenne mindegy, hogy a Máltai Szeretetszolgálat vagy a Vöröskereszt közvetítésével akar segíteni rászorultakon, ha egyszer segíteni akar. Mintha azzal az állítással kellene megküzdenie, hogy a jó nem születhet belső parancsra, az ember eredendő bűntelenségére alapozva, hanem csak külső parancs vagy megváltó remény szerint. És, ha ebbe beletörődik, netán elfogadja azt is, hogy az élet kezdetéről (abortusz), értelméről (házasság, válás, gyereknevelés) és végéről (eutanázia) sem saját, illetve közössége újra és újra megszenvedett szabályai szerint dönt, hanem külső, még ha isteni törvényeknek vettetik alá?

Megnőhet a tét. Minél többet hivatkozik a politika, a hatalom világa Istenre, annál inkább fennáll a veszélye, hogy kevesebb tér marad a hitnek belül. És nincs módunkban azt gondolni, hogy Isten nevével kimondtuk a végső szót. A Jobbik képviselői a parlamenti alakuló ülés előtt közös imát mondtak a Szabadság téri Hazatérés templomában. A lelkész Hegedűs Lóránt azt mondta – a Le Monde tudósítása szerint –, hogy nekik kell megtestesíteni Isten hatalmát a zsidókkal és szabadkőművesekkel szemben. Vona Gábor úgy fogalmazott, hogy „a választási eredményben Isten kezét kell látni”.

Remélni tudjuk, hogy nem ugyanarról az Istenről beszél, mint Orbán Viktor. És akkor Donáth László Istenéről még szó sem esett.