Sokan Istenre haragszanak a bajok idején

A Journal of Personality and Social Psichology című folyóirat januári számából kiderül, hogy a megkérdezettek csaknem kétharmada haragudott már Istenre, mert úgy érezte, ő a felelős az életében bekövetkezett negatív eseményekért. A tanulmány szerzője, Julie Exline, a clevelandi Case Western Reserve Egyetem pszichológusa és tanársegédje azt tapasztalta, hogy a vallásos emberek ritkábban dühösek Istenre, mivel ők hajlamosak meglátni a rossz események mögött Isten magasabbrendű szándékait.

Úgy tűnik tehát, hogy főleg azok haragszanak Istenre a bajok idején, akik egyébként nem hisznek benne. A düh azonban a legtöbb embernél csak átmeneti állapot, és a kezdeti harag után enyhülnek érzéseik. Exline és munkatársai is megfigyelték azonban, hogy rosszabb mentális és fizikai állapottal jár, hogyha valaki hosszabb távon nem szabadul meg a lelkében dúló haragtól.

„Az  Isten iránt érzett harag révén egy idő után ördögi kör alakul ki. Az egyén úgy érzi, Isten hátat fordított neki, ezért dühös lesz, később viszont bűntudatot érez emiatt, s mindez még dühösebbé teszi őt” – magyarázza Simon Rego pszichológus, a New York-i Montefiore Egészségügyi Központ munkatársa.  Rego szerint önmagában még nem baj, ha valaki dühös, de ha ez átitatja a hétköznapi életét, ideje segítséget kérnie szakembertől. Azt is hozzátette, fontos megtanuljuk, miként kell kívülről nézni a helyzetünket, s mindebben sokszor nagy segítséget jelenthet egy lelkész tevékenysége vagy egy terapeutáé.

Az ateisták hajlamosabbak az önsajnálatra

A nem-hívők válsághelyzetben hajlamosabbak az önsajnálatra, mint hívő társaik, ugyanakkor gondolatban és szóban gyakran emlegetik Istent. A mindennapi.hu által megkérdezett pszichoterapeuta szerint a magyarázat igen egyszerű: a vallásos emberek a családban vagy a közösségben úgy kondicionálódtak, hogy a bajban a megoldást kell keresni, és nem az okozóját hibáztatni mindenért. Gonzez Ilona szerint a nem-hívők első reakciója gyakran az önsajnálat, amit bár a hívők sem kerülhetnek el, de hosszú távon ezt az érzést már bűnnek értelmezik, és túllépnek rajta.

A telefonos lelki elsősegély-szolgálatnál is segédkező szakember azt mondja, jóval könnyebb a dolguk a hívőkkel, mert ott mindig van egy „fék”, amit végső esetben be lehet húzni. Ráadásul úgy tapasztalta, hogy a magukat vallásosnak nevezők nem „istenfélők" a szó szoros értelmében, hanem hisznek a Teremtőben, vagyis krízishelyzetben nem „ellenségként” tekintenek rá, hanem tanítóként vagy „partnerként".
A problémák kivetítése, a felelősség tudattalan megosztásának vágya egyébként hívőknél és ateistáknál is alapvető, ám a hívők megtanulták, hogy mások okolása a bajokért egyrészt helytelen, másrészt értelmetlen – hangsúlyozza a pszichológus.

A szakértő hozzátette: nem feltétlenül a klasszikus vallásos hit az, ami könnyíti a krízishelyzetek megoldását, és meggátolja azt, hogy a bajba jutott a Teremtőt vonja felelősségre. Gonzez Ilona úgy véli, bármilyen  hit (legyen az egy másik emberben, közösségben vagy bármilyen cél elérésében való) átsegíti az embert élete legmélyebb fázisain, és ha ez a hit kellő kapaszkodót jelent a személy számára, nincs szükség olyan „pótcselekvésre”, mint Isten okolása. Mint azt több tudományos közlemény igazolta, minden ember agyában „előre-huzalozottan” ott van az istenhit, és az emberi lélek csak akkor tud hatékonyan működni, ha a hit mozgatja.