Segítség föntről – Mit nyerünk, ha hiszünk?

Mennyire befolyásolja mindennapi életvezetését a vallás? – kérdeztek rá országos felmérésükben Kopp Mária és munkatársai. A SOTE Magatartástudományi Intézetének kutatói a Hungarostudy néven ismert vizsgálatban a vallásosságot firtató kérdések alapján azt próbálták kideríteni, hogyan függ össze a hit megélése az egészségi állapottal. A vallásosság védőhatásainak feltérképezését Koppék nem most kezdték, már 1988-ban rákérdeztek – a felmérésben részt vevő 21 ezer felnőttnél – arra, hogy nehéz helyzetben szoktak-e imádkozni. „A kérdést akkor a többség visszautasította, nem mertek rá válaszolni” – mondta el megkeresésünkre Kopp Mária orvos-pszichológus. Ám az ezt követő 1995-ös, a 2002-es, illetve a legutóbbi 2006-os megkeresésnél már nyitottabbak voltak a megkérdezettek. A legfrissebb adatok szerint ugyanis a résztvevők 30 százaléka mondta magát vallásosnak, közülük 13 százalék az, aki rendszeres vallásgyakorló. További 30 százalék jelentette ki, hogy ő nem hívő, vagy egyáltalán nem gyakorolja vallását; míg a maradék 40 százalék a maga módján vallásos, azaz van hite, de nem tartozik semmilyen vallási csoporthoz. Ez utóbbiak száma nőtt látványosan a két felmérés között eltelt idő alatt; a tendencia – ahogy Kopp mondja – amúgy világjelenség. 

Míg például az Egyesült Államokban – a legvallásosabb lakosság – az egyházi szertartásokon való részvétel valamivel gyakoribb a magasabb társadalmi helyzetűek körében; a magyarországi adatok éppen fordított összefüggést igazolnak, igaz, az utóbbi néhány évben elindult némi változás. Kopp Máriáék az iskolázottság, illetve az életkor szerint is vizsgálták, kik fogékonyabbak a lelki értékekre. Az alacsony végzettségűeknél a népi vallásosság figyelhető meg, a legkevésbé hívő a szakmunkás réteg, míg a magasabb végzettségűek körében az utóbbi években (2002-2006-ban) több lett a vallásos. Az életkor szerint természetesen az idősek vezetnek, a fiatalok között pedig szintén emelkedés figyelhető meg, tehát a középkorúak a legkevésbé vallásosak.  A kép tovább árnyalható: a nők közül többen fogékonyak a spiritualitásra, míg a férfiak leginkább akkor válnak vallásossá, ha betegek lesznek.

„A fiatalabb korosztály sokkal nyitottabb a vallásos dolgok iránt, ugyanakkor esetükben individualizáltabb a hivő élet, nem fogadják el feltétel nélkül a szabályokat, csak azokat, amelyek saját értékrendjükkel is összeegyeztethetők” – számolt be kutatási tapasztalatairól Pikó Bettina, a Szegedi Tudományegyetem docense. A 2008-ban végzett felmérésükben – közel ezer 14-19 éves szegedi középiskolást kérdeztek meg – elsősorban arra voltak kíváncsiak, érzékelhető-e bármilyen különbség a vallásos, illetve a vallást elutasítók körében arra vonatkozóan, mennyire elégedettek életükkel. „Ebben az életkorban különösen nagy hangsúlyt kapnak az olyan kérdések, hogy mi az élet célja, miért is élünk. A vallás pedig egyfajta válasz erre, ad egy keretet az életeseményeknek: nem sodródunk, hanem tudjuk, mi miért történik velünk.” Kopp is megerősíti mindezt, felmérésük szerint azok az emberek vallják magukat boldognak, akik úgy érzik, az életüknek van célja, értelme.

A vallásosságot, illetve annak testi-lelki egészségre gyakorolt hatásait azonban nem egyszerű kutatni; valószínűleg ezzel magyarázható, hogy a hetvenes évekig igen kevés tanulmány íródott a témában. Orvosként először William Osler – a 20. század első évtizedében – figyelt fel a vallásgyakorlás egészségvédő szerepére, bár tapasztalatait akkor még nem tudta tudományos módszerekkel bizonyítani. Az elmúlt évtizedekben, a tudományos módszertan fejlődésének köszönhetően némiképp könnyebb lett a vallásosság behatóbb tanulmányozására vágyó szakemberek dolga, ám az összefüggések kimutatása ma sem rutinvizsgálat.

A templomba járás előnyeit vizsgáló kutatók először a halálozási adatokra támaszkodtak. Kiváló példát adnak erre a magát ateistának valló Émile Durkheim vizsgálatai, amelyek kimutatták az öngyilkosság és a felekezeti hovatartozás kapcsolatát. Az 1897-ben íródott mű a vallásosak – katolikusokat, protestánsokat, zsidókat vizsgált – kedvezőbb halálozási mutatóit az egyházi tradíciókkal, így a gyakoribb összejövetelekkel, az intenzívebb lelki élettel, a gyónás lehetőségével magyarázta. Az öngyilkosság tiltása mellett a közösségi élet nyújtotta társas támogatásnak is nagy szerepe van a lelki problémák megelőzésében. Durkheim elméletét igazolta később, a hatvanas években készült nemzetközi összehasonlítás is, amely szerint Európában a tradicionálisan katolikus országok,  mint például Írország, Spanyolország, Lengyelország öngyilkossági halálozása igen alacsony volt.

A vallásosság összetett jelenség, különböző dimenzióinak feltárásával valamivel könnyebb megtalálni a válaszokat. Pikó Bettina szerint elsőként említhető a „velünk született” vallási hovatartozás, ez a legkönnyebben kideríthető, de nem tükrözi egyértelműen a hit iránti elkötelezettséget. A vallásgyakorlás, mint például az imádkozás vagy a szertartásokon való részvétel már többet elárul az életmódról, ahogy a vallásos közösséghez való tartozás is. A szűkebb értelemben vett vallásosság pedig már gondolkodásmódot határoz meg, az egyén hitének konkrét tartalmát. E dimenziókra támaszkodtak Koppék is, hiszen e különbségeknek igen nagy jelentőségük lehet az egészségi mutatók szempontjából. A felmérés adatai szerint a védő hatás ugyanis azoknál érvényesül leginkább, akik tagjai valamely közösségnek, s itt rendszeresen gyakorolják vallásukat. „A közös azonosságtudatnak, a közös ünnepeknek, a rítusoknak ugyanis komoly szerepük van a magatartásformák kialakításában” – szögezi le az orvos-pszichológus. A maguk módján vallásos embereknél kevésbé mutathatók ki a hit előnyei, de nekik is jobbak az életkilátásaik, mint a nem hívőknek.

Kevesebb betegség, hosszabb élet

Az egészségesebb és akár tíz évvel hosszabb életnek, amely kimutatható a vallásos emberek körében, „megvan az ára”, és nem a véletlennek köszönhető, hogy e közösségek hívei jobb egészségnek örvendenek, körükben ritkábban fordulnak elő daganatos megbetegedések – vastagbélrák, mellrák, légzőszervi daganatok –, illetve a szív- és érrendszeri bajok. A vallásgyakorlás ugyanis az egészséget elősegítő magatartásformákat írhat elő, illetve bizonyos, egészségre káros szokásokat tilthat meg. Az adventistáknál például – de több új vallásra is jellemző ez – tilos a dohányzás, az alkoholfogyasztás, a koffeintartalmú szerek használata. A kutatás szerint a rendszeresen vallásukat gyakorlók 43 százalékkal kevesebb cigarettát szívnak el, mint az országos átlag. De elvárás a konzervatív szexuális élet, a heti egy pihenőnap betartása, illetve a rendszeres fizikai aktivitás. Ez a számokban is jól látszik: „a vallás hiánya kevesebb testmozgással járt együtt”. 

Sokan a vallásosak közül az egészségesebb táplálkozás miatt vegetáriánusok lesznek. Pikó Bettina szerint a tudatos életmódot különféle egészségfejlesztési programok is segítik. Mint mondja, főleg a tengerentúlon tapasztalta az egyházak ilyen irányú tevékenységét – neves orvosok tartottak felvilágosító előadásokat –, de egyes közösségekben itthon is kezd szokássá válni, hogy a lelkek ápolása mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a fizikai erőnlét.

A vallásgyakorlás az olyan negatív érzéseket is elűzi, mint az ellenségesség és a bizalmatlanság, magasabb az együttműködési készség, illetve a tolerancia. „Általában olyannak fogadom el az embereket, amilyenek – még ha nagyon különböznek is tőlem” – áll a Hungarostudy kérdőívében, amivel a vallásosak többsége egyetért. A felmérés szerint ugyanakkor a depressziós és a szorongásos tünetegyüttes gyakoribb azok között, akiknek mindennapi életvitelében fontos a vallás. A kutatók szerint ez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a lelkileg sérülékenyebbek közül többen érzik, hogy szükségük van a spiritualitásra, de az is lehetséges, hogy a lelkileg érzékenyebb, kifinomultabb emberek inkább élnek át krónikus stresszállapotot a mai versengő társadalomban.

A konfliktusok kezelésében, a problémák megoldásában is nagy eltérések mutatkoznak a vallásos emberek és a nem hívők között. A rendszeresen templomba járók az egyik leggyakoribb problémamegoldási módszerként említik az imádkozást, a szertartásokon való részvételt. „Élettanilag is igazolható, hogy az imának rendkívül jótékony hatása van: olyan neurotranszmittereket szabadít fel, amelyek segítenek ellazulni, stimulálják az idegrendszert” – magyarázza a szegedi szakember.

A vallási közösséghez tartozás társas támogatást nyújt, sok esetben konkrét problémák megoldásában megnyilvánuló segítségnyújtás is. Ezek a közösségek ugyanis olyan embereket hoznak össze, akik hasonlóan gondolkodnak, ezért is tanúsítanak fokozott érdeklődést egymás iránt. Számos vizsgálat bizonyította, hogy a társas támogatás – vagyis az, hogy nehéz élethelyzetben mennyire számíthatunk segítségre – igen jelentős védőfaktor. Ezeknek az embereknek kiterjedtebb a kapcsolati hálójuk, több barátjuk van, és rokonaikkal is gyakrabban találkoznak.

Pikó Bettina elismeri, vannak olyan kis egyházak, amelyek veszélyesek lehetnek a túlzottan elrugaszkodott, irreális elvárásaik miatt. „Az igazi vallási közösség segíti a mindennapi életet, és nem kiragad onnan; abban segít, hogy itt és most helytálljunk, és nem a másvilágra készít fel” – fogalmaz a kutató.

A kutatás szerint a nem, vagy a maguk módján vallásosak körében gyakoribb az unalom. A vallásos emberek több elfoglaltságot, érdekességet találnak, és kevésbé szorulnak rá az unaloműzésre, ennek megfelelően a vallásosakra a kevesebb tévézéssel eltöltött idő a jellemző. Fontos megemlíteni a vallásgyakorlók társadalmi szerepeit, fokozott jótékonysági és szociális aktivitását mint önkéntes szerepvállalást, amely azáltal, hogy növeli az elégedettség és az életelfogadás érzését, szintén egészségvédő hatású.