Van-e még arcunk?
Létrehozás:
2008. december 28., 22:42
Legutolsó módosítás:
2008. december 28., 22:43
"Isten elénk lépett, és megmutatta arcát, amely gazdag a kegyelemben és az irgalomban" – mondta XVI. Benedek pápa Rómában karácsonyi Urbi et orbi üzenetében. Az első karácsonykor arca lett az Istennek, hát mi el ne veszítsük ezt az arcot – figyelmeztetett Bölcskei Gusztáv püspök Debrecenben a karácsonyi istentiszteleten, és Nagy László legendás üzenetét idézve – "ha lesz még emberi arcuk, csókolom őket" – feltette a kérdést: "ma van-e még csókolni való arcunk?" Forrás: Magyar Hírlap / Faggyas Sándor
| A református zsinat lelkészi elnöke az arctalan emberekről is szólt, akik "a maguk hatalmának megtartása érdekében orruknál és hasuknál fogva vezetnek másokat". Orbán Viktor egy lapinterjúban azon reményét fejezte ki, hogy az országot nem lehet egymás után kétszer az orránál fogva vezetni, "a magyarok ma már tovább látnak az orruknál". Sólyom László államfő pedig arra figyelmeztetett, csak "azt lehet az orránál fogva vezetni, aki nem lát tovább az orránál", de arcukat elvesztett pártokkal, politikusokkal nem lehet kilábalni a válságból. Jó, ha tovább látunk az orrunknál, és ha mi még nem vesztettük el az orrunkat, mint Platon Kovaljov pétervári törvényszéki ülnök Gogol feledhetetlen szatírájában – de Nagy Lászlónak, a fényes arcú szent költőnek vajon oda mernénk-e nyújtani az arcunkat? Egyáltalán merjük-e vállalni saját arcunkat "face to face", vagy képmutatóként, maszk mögé bújva, álságosan dadogva "kommunikálunk" egymással? S ha nem merjük, csodálkozunk-e azon, hogy a mindent behálózó hazugság, neoprimitív ostobaság, fortélyos félelem és körkörös gyanakvás igazgatja életünket a mindennapi élettől a gazdaságon át a politikáig? Ősi igazság, hogy az arc tükrözi a személyiséget. A keresztények hiszik és vallják, hogy Isten a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert; az isteni képmás azonban elszennyeződött, eltorzult az első emberpár bűnesete és az azóta is mindennap elkövetett vétkek, mulasztások, tévelygések, főként a hatalmat bitorlók gátlástalan hazugsága és erőszaka következtében. Emiatt látunk magunk körül annyi fásult, gyűrött, szomorú, üres arcot, és oly kevés a szép, sugárzó, derűs, tiszta emberi arc. Karácsony ünnepe és az új évig hátralévő néhány nap azonban lehetőséget nyújt arra, hogy magunkba szálljunk, embertársaink szemébe nézzünk, és fölfelé figyeljünk. Ha Jézusban és egymásban meglátjuk Isten arcát, ha meghalljuk az első karácsonykor testté lett Igét, akkor azt is megértjük, amit már a tizenkilenc éves József Attila tudott: "Hiába fürösztöd önmagadban, / Csak másban moshatod meg arcodat." Napjaink tán leggyakrabban kimondott, leírt, közvetített szava a válság. Ám akik hitelválságról beszélnek, írnak, okoskodnak, szinte csak a pénz hiányára utalnak. Pedig Széchenyi óta minden magyarnak illene tudnia, hogy a hitel ennél több: "hinni ’s hihetni egymásnak". A hit – és a bizalom – azon lánc, amellyel össze vagyunk kapcsolva egymással. Hinni azonban csak hiteles embereknek lehet, akiknek van arcuk. Emberi, tiszta, fényes arcuk. Az idei karácsony alighanem legfontosabb üzenete a becsapott, elkeseredett, rosszkedvű magyar embereknek, hogy ne veszítsük szemünk elől Isten arcát, vállaljuk önképünket, és ne színes, ám halott maszkokat bámuljuk, hanem tiszta, élő arcokat keressünk – akkor nem tudnak többé az orrunknál fogva vezetni minket. |
 |
