Pusztítók és újraépítkezők

– Jelképesnek érzem, hogy egy diktatórikus, barbár politikai rendszer képviselőit zavarta a tihanyi Kálvária látványa. A keresztút nem csak a szenvedésről üzen. Azt hirdeti, hogy nem az erőszaké, nem az elnyomásé, nem az embertelenségé az utolsó szó. „Felszabadulási emlékművet” akartak a Kálvária-dombra, de csak pusztítani tudtak. Valamiért nem lett a tervből semmi.

– Évtizedek kellettek – és a bencések visszatérése –, hogy a helyreállítás megkezdődjék. A stációoszlopok már ismét a helyükön…

– 1990-ben már foglalkoztak azzal, hogy újjáépítsék a Kálváriát. Pár évvel korábban az akkori lelkipásztor, Mail József atya kezdeményezte, majd a rendszerváltozás után az első polgármester és az első visszatérő bencés atya, Pászthory Valter létrehozta a IV. Károly Kálvária Alapítványt. Volt ünnepélyes alapkőletétel, felajánlások, várakozás… Tudni kell, hogy ez a kálvária nem egyházi tulajdon. Összefogásra van szükség, hogy újra felépüljön. Sikerült felállítani a stációoszlopokat az eredeti bronz domborművekkel, amelyeket a veszprémi Szent Margit-plébánia adott vissza. Ám a kőkeresztek és bronzkorpuszok helyén csak üres fakeresztek állnak.

Összefogás, megértés, igazi testvériség kellene ahhoz, hogy az eredeti korpuszok, a megfeszített Jézust és a két latort ábrázoló szobrok ismét a helyükre kerüljenek. A sümegi temetőben állnak, mert miután Tihanyban ledöntötték, először Zalaszentgrótra, majd Sümegre kerültek. Az egyházközséggel testvéri módon meg tudtunk egyezni, hogy visszakerülnek a korpuszok Tihanyba. Egy csoport azonban felháborodva fölkereste a veszprémi főpásztort, mondván, hogy sümegiek őrizték meg azt, amit tihanyiak hagytak szétverni: a korpuszok pedig Sümegen maradnak!

Nagy kérdés számomra, miért nem tudunk már egyszer összefogni, miért nem vagyunk képesek jó ügyet együtt képviselni? A Kálvária újjáépítése egyelőre áll. Tervezzük, hogy a Kálvária újjáépítése során IV. Károly tiszteletére egy kis kápolnát is emelünk a keresztek mögött. Előbb-utóbb mindannyian rádöbbenünk arra, hogy széthúzással csak rombolni lehet. Az építéshez – legyen az akár egy község, akár az ország, akár a tihanyi Kálvária – összefogás kell.

– A rombolás nem csupán az épített örökségben tett nagy károkat, de a lelkekben is – és e tekintetben legalább olyan nehéz az újraépítkezés. Perjel úr szerint ebben mit sikerült elérni az utóbbi esztendőkben?

– Említettem már az összefogás hiá­nyát. Ha nincsenek közös értékeink, a társadalom szükségképpen szétesik. Ha mindent csak az egyéni érdekek szemszögéből nézünk, nincs sok reményünk az újjáépítéshez. Az utóbbi esztendők inkább az atomizálódásnak kedveztek. Ha nem tekintjük igazi értéknek a hazát, a szülőföldet, a családot, szélmalomharc minden kísérlet az újraépítéshez. Nem csak egy emlékmű újjáépítésére gondolok. Nemzetünk újjáépítése sokkal fontosabb minden kőből, vasból, bronzból készített emlékmű újjáépítésénél.

– A mostani húsvétidő – gondolva április 11-re is – a nemzet életében óriási változást hozhat. 2010-ben mi a legfontosabb üzenete az ünnepnek? Hogyan látja ön a megújulás, a nemzeti kibontakozás esélyét?

– Húsvét ünnepe több és mélyebb annál, hogy leszűkítsük egy nemzet újjászületésére, föltámadására. Ugyanakkor világosan kell látni, hogy igenis vannak értékek, nem csak egyéni és csoportérdekek. A legfontosabb érték pedig az élet. Húsvét központi üzenete: az élet erősebb, mint a halál. Nagy kihívással kell szembenéznie mindenkinek, aki magát kereszténynek vallja: nem szabad, hogy kettészakadjon a világ nyertesekre és vesztesekre. Nyertesekre, akik mások elszegényedésével gazdagodnak meg. Újra középpontba kell állítani a „köz-jó” fogalmát, és tudatosítani azt, hogy van, ami a „köz”-nek rossz.

A felelősség elől senki el nem menekülhet. Egy demokratikus államban állampolgárok vannak, nem pedig alattvalók. A polgár pedig felelős. Nem fölülről, a vezetőktől várja, hogy megváltozzék a világ, hanem maga kész arra, hogy felelős döntésével – most éppen a leadott szavazatával – a köz javát képviselők kerüljenek az egész közösség, a nemzet, a haza szolgálatára, ne pedig olyanok, akik csak saját érdekeiket tartják szemük előtt.