Prőhle Gergely: Sem messiás, sem démon - Vallás és politika viszonyához

Nem meglepő a témaválasztás, az elmúlt évek publicisztikai irodalmát áttekintve láthatjuk, hogy az ellenzéki politikus szavainak és tetteinek kapcsán igen gyakran merül fel az a gondolat, mely szerint Orbán Viktor és az egyházak, főleg persze a történelmi keresztények, valami furcsa szimbiózisban próbálnák újra megkaparintani a hatalmat, nem ismerve sem Istent, sem embert, vagy – legyünk pontosak – sem a Biblia ide vonatkozó passzusait, sem pedig Eötvös József idevágó gondolatait. Ha újfent csak erről olvastam volna, nem reagálnék, Ballay dolgozata így is méltó helyett kapott volna az Orbánt ilyen logikával bíráló közírók számára fenntartott sublótban.

Írásának végén azonban van néhány súlyos mondat, ami nem a nevezett politikusra, még csak nem is a jobboldalra, hanem az általam is képviselt egyházra vonatkozik. „Valószínűnek látszik az, hogy azért van szükség a nagymagyarkodásra, nacionalizmusra, politizálásra egyházi (protestáns) körökben, mert a lutheri-kálvini tradíció elavulttá vált, nemcsak külsőségekben, hanem a lelkiekben is, és nem elégíti ki a hagyományos protestánsok igényeit. Ezért kell valami vallásszurrogátum, mert a semmivel, vagy éppen az Istennel szembenézni lehetetlen. De legalábbis nagy bátorság kell hozzá, hogy valaki lényének legmélyéig lemerüljön; ennél sokkal könnyebb elhazudni, elgyűlölködni, vagy elbagatellizálni az egészet. Ezért el kell bújni valamibe. Itt kér magának lapot a jobboldali ideológia, és Orbán Viktor, annak vezérszónoka. Az egyház – és itt kizárólag csak a szervezett egyházról beszélek – erőtlenségét semmi sem bizonyítja jobban, minthogy ilyen mankóra kénytelen támaszkodni.” - zárja írását a református teológus. 

Legyünk reálisak: az egyházak nincsenek könnyű helyzetben. A hazai evangélikusokat tekintve – akiknek helyzete nem sokban különbözik a többi történelmi egyház híveiétől – korántsem lehetünk nyugodtak. Az általános európai tendenciáknak megfelelően az aktív hívek száma csökken, és valóban nagy kérdés az, hogy a közvélemény-kutatások szerint a magukat „sajátos módon” vallásosnak mondók növekvő számára is gondolva, hogyan tudja az egyház megszólítani korunk emberét. S noha az országos átlag valóban nem szívderítő, sok olyan jel mutatkozik, ami a hagyományos egyházi közösségek és intézményrendszer vonzerejét bizonyítja. Vannak nagyvárosi környezetben is növekvő gyülekezeteink, óvodáink, iskoláink és szeretetintézményeink többsége pedig évről évre többszörös túljelentkezéssel számol. Lelkészeink, teológusaink között vannak politikusabbak és pietistábbak, többé és kevésbé karizmatikus szónokok. Nyilván tőlük is nagyban függ az adott közösség állapota. S ha Ballay Szilvia számon kéri Tőkés Lászlón, hogy mit is keres politikai szerepben, akkor csak megnyugtathatom: ezt a kérdést a mi egyházi berkeinkben is gyakran felteszik az aktív lelkészként az MSZP frakciójában helyet foglaló Donáth Lászlónak. Ha őt megkérdeznénk, hogy vajon azért vállal-e politikai szerepet, mert „nem tud az Istennel szembenézni”, biztos vagyok benne, hogy élénken tiltakozna. Az egyház minden nyomorúsága ellenére is tehát nem árt óvatosabban bánni azzal a kérdéssel, hogy „lelkiekben” mit tud nyújtani  híveinek, s kinek van, s ha igen, miért van szüksége „vallásszurrogátumra”.   A Jóistennel való kapcsolat nagy titok, melyet aligha lehet – akár az egyénre, akár egy nagyobb közösségre vonatkoztatva – egy hetilap publicisztikai rovatában megfejteni. 

A politikusok és az egyházi emberek beszédmódjának elemzésekor én nem lennék oly szigorú a stiláris áthallásokkal kapcsolatban. A homiletikai (az egyházi beszédre vonatkozó tudomány) és a retorikai elemzések egy-egy beszéd felépítését vizsgálva nem állnak olyan távol egymástól. Az általában inkább elsivatagosodott hazai közbeszédre tekintve akár örülhetnénk is egy-egy a nemes protestáns szónoki hagyományokon iskolázott megszólalásnak. Az „áthallás” más nemzetek politikusainál sem ritka. Barack Obama beszédeit sokan nevezték prédikációnak, a saját kampánystábja és a média által nem is kendőzött messiás-szerep pedig nyilván sokakban ébresztett vallásos reminiszcenciákat. A német liberális gondolkodás egyik nagyja, a ma is működő – korábban e lapot is támogató - alapítvány névadója, Friedrich Naumann maga is evangélikus lelkész volt, ami beszédein, írásain is látszott. Az utolsó kelet-német  külügyminiszter, a szociáldemokrata Markus Meckel úgyszintén teológusként kezdte. A szintén SPD-s Johannes Rau, néhai német szövetségi elnököt pedig – éppen beszédmódja okán – János testvérnek is nevezték. S bár a – szintén egyre fogyó - német protestánsok többsége szociáldemokrata szavazó, mégsem sejtett senki „vallásszurrogátumot” a nevezett politikusok szavai és tettei nyomán. Érdekes ugyanakkor, hogy éppen a német egyház szociáletikai vadhajtásai miatt én magam is milyen gyakran voltam kénytelen berlini templomokban olyan prédikációkat hallgatni, melyek leginkább a baloldali Frankfurter Rundschau legutóbbi vezércikkére emlékeztettek. 

A hazai áthallásoknál se legyünk egyoldalúak: Gyurcsány Ferenc beszédmódját saját táborában is sokan tartják „paposnak”, a 2006-os választás éjszakáján a Köztársaság téren rituálisan elfogyasztott narancsos bukta pedig tekinthető puszta kommunikációs gegnek, de némi profán rosszindulattal az eukarisztia sajátos parafrázisát is láthatjuk benne. Az SzDSz „Jöjjön el az én országom” - kampánya is egyértelműen utalt a Miatyánkra, hamar le is került a hirdetőtáblákról. Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a prédikációra hajazó beszédmódot, a vallásos eszköztár felvonultatását lehet persze kritizálni, de ez a beszédmód önmagában még kevés ahhoz, hogy bárki is prófétává váljék a vallásos emberek szemében. 

Azt persze világszerte látjuk, hogy a széles választói bázissal rendelkező politikai pártok vezetői „mítoszt alkotnak és hitre apellálnak, térítenek és nem elemeznek”. Az attól való félelem, hogy egy-egy elejtett konkrétum kapcsán bármely választói csoport is elfordul tőlük, arra vezeti őket, hogy személyiségük erejével hassanak, olyan hívószavakat ismételjenek, melyek erős érzelmi kötődést generálnak, választási ígéretként viszont utóbb aligha számon kérhetőek. Érdemes egy pillantást vetni bármely médiademokrácia választási kampányaira az utóbbi időben, nem nagyon tapasztalunk mást. A szavazatmaximálás szándéka bizony nem a maradéktalan szakmaiság melegágya. De mindezek nyomán – amint ez a hazai baloldali sajtóban történik – már-már notóriusan Orbán Viktor démonizált alakját a falra festeni legalábbis túlzás, vagy olyan eszköz, amivel a politikai ellenfelek is a valós kormányzati alkalmasságról szóló diskurzust akarják elkerülni. 

Az egyház tehát – Ballay Szilvia állításával ellentétben - nem kér az új messiásból, ugyanakkor démonizálni sem szándékozik senkit. Viszont nagyon is érdekelt abban, hogy tevékenységét olyan politikai környezetben fejtse ki, mely elfogadja azt, hogy nem valami anakronisztikus képződményről, hanem a mai ember számára is releváns válaszokat adni tudó szervezetről van szó. Az egyháznak jogos igénye, hogy fontos társadalmi kérdésekről véleményt formáljon, akár annak kockázatát is felvállalva, hogy véleménye valamelyik politikai erő álláspontjával egybeesik. Országszerte működő lelkészeink, munkatársaink óriási társadalomismeretet halmoznak fel, mely egy évszázadok alatt kialakult demokratikus intézményrendszeren át válik közkinccsé. Az egyes ember sorsát középpontba állító megközelítés természetes módon vezet oda, hogy emberi jogi, szociális kérdésekben megnyilvánuljunk. Évszázados iskolafenntartói hagyományunk pedig az ország kulturális állapotával, az oktatás helyzetével kapcsolatban biztosít némi kompetenciát. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az egyház azokat a politikai erőket preferálja, amelyek fogékonyak érveire. Mivel azonban az egyház integrálni és nem megosztani akar, nem szeretne egyetlen egy hívet sem elveszteni amiatt, hogy egyértelmű pártpolitikai állásfoglalásokat tesz. Okkal feltételezhetjük, hogy a hazai keresztény egyházak híveinek többsége jobboldali szavazó. De még ez a feltételezés sem bátoríthat senkit arra, hogy a Szentírás magyarázata kapcsán ne kérdésekről, ügyekről, hanem konkrét politikusokról beszéljen. Az önszántunkból, majd az igencsak szokatlan miniszterelnöki felszólítást követően megismételt nyilatkozatunk a Magyar Gárda tevékenysége kapcsán egyértelművé tette, hogy a náci időkre emlékeztető  stílus és tartalom nem adekvát válasz mostani gondjainkra. A nyilatkozatban persze benne volt az is, hogy mi minden vezetett a radikalizálódáshoz, az ősződi beszédtől a rendőrség 2006. október 23-i brutalitásáig, nem mentegetve, csupán valamelyest indokolva ezzel a gárdisták akcióit. 

Az egyháztagok, sőt, mint láttuk, a lelkészek között is akadnak aktív politikusok. Nyilván nem kétséges, hogy hívő emberként joguk van akár nyilvánosan is hitvallásos buzgalommal szólni, biblikus alapon értékelni a közélet bármely aktuális kérdését, a hitelválságtól a politikai konfliktusok kezeléséig. Az a törekvés, hogy a politikus – gondoljunk Orbán Viktornak a közelmúltban a Hold utcai templomban elhangzott beszédére – felekezeti kötődését is nyilvánvalóvá téve nélkülözhetetlen igazodási pontként jelölje meg a Bibliát, még akkor is méltányolandó, ha egyébként maximálisan egyetértünk az állam világnézeti semlegességének szükségszerűségével. Más kérdés, hogy a hitvallásos hangvétel nem teszi-e szükségtelenül sebezhetővé, hiszen egy-egy ilyen megnyilatkozással publicisták sokaságának ad hetekre való muníciót. Nem véletlen, hogy az írások üzenete általában mindig ugyanaz: „Magyar választó, Orbán majd azt is meg fogja neked mondani, hogy miben hihetsz.” Ez pedig – lássuk be – abban az országban, ahol tömegek távolodtak már el nem csak a biblikus alapoktól, de a nemzeti hagyományoktól is, igencsak negatív hírnek számít. Könnyen lehet tehát, hogy a Ballay Szilvia által is szóvá tett beszédmód, bár az egyházak híveinek tetszik, a szavazatmaximálási szempontoknak egyáltalán nem felel meg. Nem véletlen, hogy Európa keresztény-konzervatív pártjai az utóbbi időben súlyos belső vitákat folytatnak arról, hogy a hagyományos értékelvűség miképp egyeztethető össze napjaink mindent átható pragmatizmusával. 

Persze akár a lelki fordulat kifejezést használjuk, akár – jó technokrataként – az aggasztó társadalmi jelenségek orvoslásáról beszélünk, ugyanannak az országnak a polgáraiként tudjuk, hogy mi mindenen kéne változtatni.  Az utóbbi időben nyilvánosságra került számos, az ország pszichoszomatikus leépülését bizonyító adat láttán az egyháznak még inkább tudatosítania kell magában saját felelősségét, a világias többségnek, - igen, akár a világnézetileg semleges államnak is -  pedig pánikszerűen keresnie kellene minden olyan tisztességes, évszázados tapasztalattal rendelkező partnert, mely e leépülés visszafordításában szerény eszközeivel segítségére lehet. 

Ennek jegyében akár megszívlelendő lehet a kádári konszolidáció alapmondata: „Aki nincs ellenünk, velünk van.” Már csak azért is, mert az Első Titkár – nyilván valamiféle vallásszurrogátumra sandítva -  Márk evangéliumából vette az ötletet. Igaz, ezt akkor aligha tűzte tollhegyre bárki is. 

Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház világi vezetője