Pesti vagonoktól a Fehér Házig – Interjú Szenczy Sándor baptista lelkésszel

– Ha jól tudom, jelenleg Vietnámban tevékenykedik. Mivel foglalkozik ott? Mennyi ideig tartózkodik kinn? Egyedül képviseli odakint a Baptista Szeretetszolgálatot?

– Három hónapot töltünk most Vietnámban egy fejlesztési program keretén belül. A FLAME-program segítségével mozgássérült gyermekek fejlesztését végezzük, illetve jelenleg a módszert tanítjuk 150 vietnámi munkatársnak, akik aztán az elmúlt hónapokban felépült hét FLAME-központban segítenek majd a mozgássérült gyermekeknek. Feleségem, Katalin konduktor. Az operatív munka az ő vezetésével folyik. Velünk van három további munkatársunk is - kaptuk a választ Szenczy Sándortól. 

– Miként lett lelkész? Egy interjúban olvastam, hogy sokáig drogozott, betörésekből is élt? Hogyan tudott teljesen megváltozni?

– Visszanézve sokszor nekem is furcsa, hogy milyen utat jártam be. A szó klasszikus értelmében küzdelem, harc, nyomorúság, szenvedés volt az osztályrészem úgy, hogy közben sokszor nem is így éltem meg. 14 éves koromban a szüleim elváltak és nem nagyon fértem, nem is nagyon akartam beleférni az elképzeléseikbe. Rájuk vágtam az ajtót és otthagytam őket. Automatikusan jöttek a bulihegyek, alkohol, kábítószer, sok gondot okoztunk a városnak, a rendőrségnek. Egyedül annak köszönhető, hogy nem rúgtak ki az iskolából, hogy akkoriban sakkoztam, Magyarország tíz legjobb sakkozója között voltam. Ezt az időszakot teljesen Isten nélküli, össze-vissza életforma jellemezte. Előfordult, hogy lakásokat törtünk föl és ott aludtunk, ha már untuk a Nyugati pályaudvaron álló vagonokat. Aztán jött az underground, Vágtázó halottkémes, Balkános, fekete lódenkabátos korszak. Érdekes módon nálam a katonaság vetett véget ezeknek az éveknek. Nem tudtam vagy nem is akartam megúszni, mindenesetre elvittek. Ekkor már kevesebb anyagot használtam, ellentétben az öcsémmel, aki ekkor már a heroinig jutott. Ennek ellenére az egyik harci riadó alkalmával nem vettem fel a sisakomat, a parancsnok észrevette és elég nehezen viselte a látványt. Olyannyira, hogy a központból kihelyeztek egy lokátor-állomásra és ott is felejtettek 49 napra - emlékezett vissza, majd hozzátette: - És milyen érdekes Isten kegyelme, hogy pont ezen a helyen, a telefonvonalon keresztül talált meg. Tárcsázgattunk és egyszer csak egy fiú, akivel beszélgettem, Istenről kezdett beszélni. Eleinte idegesített, mert Istent mindig egy távoli, megfoghatatlan fogalomnak gondoltam, de ő úgy beszélt róla, mintha ott lenne mellette. Elkezdtem érdeklődni a téma iránt, és ahogy leszereltem, vettem egy Bibliát. Hirtelen szembe találkoztam a kérdéssel: igaz vagy nem? Arra gondoltam, hogy hagyjuk már a süket dumát arról, hogy a műveltséghez hozzátartozik a Biblia ismerete. Ez nem úgy működik, hogy nem is olyan rossz a Hegyi beszéd vagy egész jó a Szeretet himnusza. Ha igaz, akkor úgy és csakis úgy kell élnünk, ahogy az Írás tanítja. És akkor rám szakadt, hogy igaz. Nem volt tanítóm, nem volt mesterem, csak az alakuló hitem. Emlékszem az első imámra. Letérdeltem és azt mondtam: Istenem, nem tudom, vagy-e vagy sem, de ha létezel, adj egy jelet. Akkor még nem történt semmi, de ahogy az ima után fölegyenesedtem, már nem ugyanaz az ember voltam.

– Mi tanácsolna azoknak, akik jelenleg a kábítószer rabjai, akiknek nincsenek életcéljaik, kilátástalannak tartják az életüket?

– Nincs az a mélység, ahonnan ne lenne kiút. Senki sem véletlenül csöppent ebbe a világba. Minden ember Isten különleges, egyedi teremtménye, akit egy konkrét céllal hozott be a világba. Megpróbáljuk magunk irányítani a dolgainkat. Megpróbáljuk kitalálni, hogy mi is lenne a legszebb, a legjobb; mi tenne boldoggá, szebbé, sikeresebbé. Aztán időnként összekuszálódnak a dolgok. Van úgy, hogy látszik, van úgy, hogy kívül még minden csillog… Időnként a Teremtő megállásra késztet. Talán épp a nehézségek, vagy csak a belül egyre mélyebben tátongó űr miatt. Annyi mindent kipróbált már, adjon egy esélyt Istennek is! Szólítsa meg, kezdje el keresni Őt. Tudom, elsőre őrültségnek hangzik, de Ő a válasz az Ön kérdésére is.

– A kívülálló számára úgy tűnik, a lelkészek nyugodt mindennapokat élnek. Ön azonban, mintha keresné a veszélyt, hiszen járt például a csecsen háborúban, Észak-Koreában, a gyilkos mezőkön. Hány háborúban járt? Milyen munkákat végzett ott? Miért vállalta ezeket az utakat?

– Az elmúlt tizennégy év során hét háborúban jártunk. Szarajevó, Albánia, Szerbia, Csecsenföld, Afganisztán, Irak és Koszovó. Talán Groznij volt a legborzasztóbb. Megszoktuk, hogy például Ázsiában sok helyen nem boldogulunk kenőpénz nélkül. Az is egy rendszer, amihez alkalmazkodni lehet. Csecsenföldön nincsenek szabályok. Bármikor eladhatnak a ma is működő rabszolgapiacon. Koszovóba a családommal együtt mentem. Emlékszem, a fiam öt éves volt, együtt aludt a család egy házban, amikor belőttek az ablakon. Megkérdezte: apu, a mennyországban is van Lego? Igen fiam, persze, csak aludjál – válaszoltam. És aranyból van? – kérdezett újra. Sokat emlegettem neki, hogy Isten mindig a legjobbat akarja nekünk, arra gondolt, akkor a Lego csakis aranyból készülhet. Vagyis a maga módján megértette, hogy Isten kezében vagyunk és az Ő törvényei szerint kell élnünk. S miért vállalom? Mert ez a dolgom. A szükséget kell néznünk. A borzalmakra csak addig gondolok, amíg oda nem megyek, és bele nem nézek egy gyermek szemébe. Attól kezdve csak azt látom, hogy meg kell etetni, gondoskodni kell róla.

– Tvrtko mesélte, hogy csecsen útja idején például megalázó helyzetekbe is került munkája miatt...

 – Ott és akkor, 2001-ben nem lehetett banki átutalással küldeni pénzt. Ha elvileg létezett is banki átutalás, életveszélyes lett volna használni, hisz így mindenki tudott volna a segélyek mozgásáról. Nem maradt más, mint hogy készpénzben vittem ki a húszezer dollárt. Valószínűleg Moszkvából már jelezték, hogy érkezem, mert Vlagyikavkazban már vártak. Kiemeltek és elvittek. Mivel a pénz kiviteléről volt vámpapírom, így abba nem köthettek bele. Személyes motozást rendeltek el. Egy barisnya előtt kellett levetkőznöm meztelenre. Gumikesztyűt húzott és a testüregembe is belenyúlt. Nagyon megalázó volt. Sírtam a megalázottságtól. Közben a helyi munkatársak már vártak odakinn. Rohanni kellett, amikor végre elengedtek, mert egy baptista gyülekezetben kellett prédikálnom. Énekelve vártak. Útközben elmeséltem Zsenyáéknak a történteket, akik nevettek az eseten. A gyülekezetben aztán felolvastam az igét, s ahogy felnéztem, szemben velem egy másik munkatársunk, Oleg a széken lecsúszva nevetett, s úgy csinált, mintha épp egy gumikesztyűt húzna fel.

– Vesztette már el munkatársát munka közben?

– Csecsenföldön, Groznijban. Az nagy cezúra volt. Társunkat, egy tizenkilenc éves fiút 2000. április 30-án veszítettük el. Egy másik munkatársunknak baltával levágták a kezét, pedig segíteni ment oda, élelmiszert szállított a helyiek gyermekeinek. Elkapott az indulat, azt mondtam: az emberek nem érdemelnek segítséget! Hisztérikus lettem: segíteni akarok, és lőnek rám, megölik a társamat. Korábban is volt bennem menekülési ösztön a feladat terhe miatt, de akkor komolyan úgy éreztem: feladom a jószolgálatot és a lelkészi hivatást is.

– Családtagjai mindig egyetértenek Önnel, amikor vállalja, hogy a veszélyes országokban próbál meg segíteni?

– Értelemszerű, hogy ez egyikünknek sem könnyű. Nem egyszerű elengedniük, vagy reagálniuk a „bölcs” telefonhívásokra „Apukád nem volt a gépen, ami most zuhant le Afganisztánban?”. De tudják, hogy mindannyiunk élete Isten kezében van. Ő az, aki meg tud őrizni Budapesten, Washingtonban, Észak-Koreában vagy Csecsenföldön is.

– Nem túl nagy ugrás az életében, hogy néha Carter elnökkel és Bush elnökkel vacsorázik a Fehér Házban? 

– Meg kellett tanulnom – és a gyerekeimnek is ezt tanítom – hogy árokparton, hajléktalanszállón vagy ötcsillagos szállodában is érezzék otthon magukat. Életem nagy élménye, amikor karácsonyonként a hajléktalanszállónkon ügyeletet tartunk a családommal együtt és a gyerekeim szolgálják fel a halászlét a sokat szenvedett otthontalanoknak. Persze megtisztelő, hogy már három amerikai elnökkel és az összes magyar miniszterelnökkel találkozhattam. De igyekszem a helyén kezelni a dolgokat. Annak veszem, ami: a munkám, a szolgálatom elismerése. Egy professzionális segélyszervezet vezetője vagyok. Különleges teljesítményekkel, különleges emberekkel, hatékony, milliókat érintő programokkal.

– Kérem, röviden mesélje el egy-két legérdekesebb történetét. Hol tartott már például Istentiszteletet. Volt már közvetlen életveszélyben? Milyen az amerikai elnökökkel diskurálni?

– Életem egyik legemlékezetesebb Istentisztelete Groznijban volt. Isten csodálatos választ adott nekem egy idős nénin keresztül, aki ott élt ebben a pokolban a lerombolt, emberi ürülékkel összekent templomnál. Abban a háborúban mindene és mindenkije odalett, a lelkipásztora, az unokái. A nyolc hónapos terhes lányából kivágták és feldarabolták a magzatot. Nem volt élelem, víz, áram, ruha, nem volt semmi! Mindezek dacára, amikor megtudta, hogy lelkipásztor vagyok, nem ennivalót kért, hanem arra kért, hogy vegyem elő a Bibliámat és prédikáljak! Ellenkeztem, de ő kitartott a kérése mellett… Aztán melléroskadva sírtam. Megértettem valami nagyon fontosat a hitről, Istenről, hiszen mindent és mindenkit elveszthet itt a földön az ember, Rajta kívül… Egyedül Őt nem… – Hirdethettem az Igét két embernek is a dzsungelben. Kambodzsában viszont már ezreknek. Állhattam Dél-Koreában hatalmas stadion közepén, ahol értem imádkoztak, és lehettem VIP-vendég Dallasban egy férfi-konferencián. Pedig végig csak azt próbáltam tenni, amit Isten kér tőlem. Iránban érinthettem vigaszul olyan férfi vállát, akinek egy földrengésben a felesége és hét gyermeke odaveszett. Mit lehet ilyenkor mondani? Semmit. Ráadásul kizárólag perzsául beszélt, ahogyan én nem tudok. De ebben a néma érintésben rajtam keresztül eljutott hozzá Isten szeretete. – Kennebunkportban, a Bush család rezidenciájának városában is eltöltöttünk két napot egy magánrendezvényen. Ott találkoztam Bush elnökkel és feleségével. Tudtak arról, hogy szervezetünk segítséget nyújtott New Orleans-ban a Katrina-hurrikán idején, ezt örömmel köszönték meg, s nagyra értékelték a mentőcsapatunk munkáját. Meglepő volt tapasztalni e körök megbecsülését, átérezni annak a ténynek a nagyszerűségét, hogy egy kis Fejér megyei településen megalakult szervezet ma már világmissziót végezhet.

– Gyakran járja az országot Vujity Tvrtkóval. Mi a titka annak, hogy rendszerint telt ház előtt tartanak közönségtalálkozót?

– Valaki, valahol így blogolt erről: „Annyira boldog vagyok. Annyira tudom, hogy lesz valami nagyon jó. Egyszerűen érzem. A Tvrtko–Szenczy páros estje lenyűgöző, Győrben volt szerencsém részt venni rajta. Nevettem, könnyeztem, sírtam, sok száz emberrel együtt. Ott leszek, gyertek minél többen. Úgy örülök, hogy vannak, akik emberségből jelesre vizsgáznak. Köszönöm, és szeretünk, SZASZ! Laci.”

– Milyen tervei vannak a szeretetszolgálatnak? Az idén is lesz Cipősdoboz-akció?

– A Biblia arról tudósít, hogy lesznek „árvizek és földrengések, háborúk és éhínségek”. Azaz várhatóan nem ér véget, sőt szaporodni fog a munkánk a közeljövőben. Szeretnénk ezt a tőlünk telhető legjobb tudásunk szerint, felkészülten végezni. – Természetesen december elsején idén is – immár hetedik alkalommal – elindul a Cipősdoboz-akció. Most az ország hatvanegynéhány pontján várjuk a cipősdobozba csomagolt ajándékokat, amelyeket munkatársaink még karácsony előtt eljuttatnak a rászoruló gyerekekhez. Tavaly több mint tizenhatezer kisgyermeknek sikerült ilyen módon örömöt szereznünk. Az ádventi időszakban azon dolgozunk, hogy minél több gyermeknek, hajléktalannak és rászorulónak tehessük szebbé az ünnepet.