Pákozdi István: a fiatalok misszionálnak igazán

− Ön 1992 óta egyetemi lelkész. Mennyiben változott a fiatalok viszonya az egyházhoz, valláshoz, hithez azóta?

− A rendszerváltozás idején eufória vett erőt nem csak az ifjúságon, hanem általában a hívő embereken, a társadalmon. Ami addig tiltva volt, elemi erővel akartuk  visszahozni. Ebben az időben a keresztény egyetemisták és főiskolások szívesen alapítottak különböző országos szervezeteket. Ekkor jött létre a Katolikus Egyetemisták és Főiskolások Egyesülete, a KEFE, vagy a KIM, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom. Ma a keresztény fiatalok nem szívesen gondolkodnak szervezetben, hanem különböző kisebb csoportokhoz tartoznak, például hittancsoportokhoz vagy imaközösségekhez, és élik a maguk életét, ami viszont sokkal intenzívebb, mint a kilencvenes években volt. Kirándulni járnak együtt, bálokat rendeznek, szociális munkát végeznek, hetente többször összejönnek. Nagyon jó a kapcsolatunk a szomszédos evangélikus és református egyetemi lelkészségekkel is.

– Véleménye szerint az a jó stratégia, ha tömeghez próbálnak szólni vagy ha a személyes megszólításokat helyezik előtérbe?

– A fiatalok óriási energiákat tudnak megmozgatni olyan dolgokért, amiket akarnak, ami tetszik nekik. A bensőségesebb, egymást ismerő, név szerint megszólítható csoportokat jobban kedvelik, mint azt, hogy, mondjuk, több ezer vagy több száz ember együtt van, és anonim módon összetartozik. Kivételek persze vannak. Ilyen például a katolikus ifjúsági világtalálkozó, ami most Madridban lesz. A kitekintésnek ez a lehetősége; az, hogy a pápával együtt virraszthatnak egy éjszakán át, megmozgatja őket. Vagy egy másik vonzó lehetőség, hogy azzal a negyven diákkal, akik nálunk kollégisták, jövőre együtt ellátogatunk Csíksomlyóba.

− Nem jelenti ez azt, hogy zártabbak ezek a közösségek, mint a kilencvenes években voltak?

− Lehet, hogy előfordul ilyen is, de én nem panaszkodhatom, az újonnan jövőket nálunk azonnal befogadják. Sokan érkeznek év közben is. Itt nincs semmiféle beavatás, várakoztatás, azonnal bekerülnek a közösségbe. Az egyetemi ifjúság hamar oldódik.

− Milyen módjai vannak a missziónak? Ők mennyire tudják egymást bevonni a közösségbe?

− Ők misszionálnak igazán! Az egyetemen képviselik, hogy ők keresztények, beszélnek a programokról a társaiknak. Ez sokkal hitelesebb, mint ha egy plakátot kiteszünk valahol! Természetesen plakátolunk is, az éves programjainkról leporellót készítünk, van lapunk, az „Egyetemes”, de nem az írott szóra indulnak meg igazán, hanem a személyes meghívásra: „Hová mész?” „Megyek a vasárnap esti egyetemi misére, gyere el te is!” – egyszer eljön, megtetszik neki, marad. Emellett sokkal mélyebb misszió is folyik. Az összes keresztségre jelentkező úgynevezett „katekumen”, hitjelölt ilyen személyes beszélgetés nyomán került ide hozzánk. Egymás között beszélik meg a fiatalok, hogy ki nincs megkeresztelve. Én nem érném őket el, mert senkinek sincs a homlokára írva, hogy meg van-e keresztelve vagy nincs. Ez szelíd misszió. Én minden mást kicsit erőltetettnek érzek. A szekták is osztogatnak szórólapokat meg Bibliát nyomnak az ember kezébe a villamoson, mi ezt a fajta módot nem részesítjük előnyben.

− Mennyi fiatalt tudnak megmozgatni?

–  Nálunk és a református, evangélikus egyetemi lelkészségeken pár száz diák vesz részt rendszeresen a programokon, de persze jogos lenne a kérdés, hol van ez ahhoz a sok ezer egyetemistához és főiskoláshoz képest, aki itt hömpölyög az utcákon reggelente az egyetemi városrészben? Tömegeket, ezreket nem tudunk megmozgatni. Nyitva van a templomunk, sokan betérnek – a Magyar Szentek Temploma gyönyörű épület – , és hat rájuk a csönd, a szakralitás. Én mégis úgy érzem, hogy csak azokra számíthatunk, akiknek a neveltetése keresztény, akik mondjuk egy vidéki, vallásosabb közegből jöttek. Aki a nullpontról indul, annak nehezebb eljutni addig, hogy itt igazán otthon érezze magát.

− Mit gondol, a történelmi egyházak milyen módon tudnák megszólítani a fiatalok nagyobb csoportjait, esetleg tömegeit?

− Meg vagyok róla győződve, hogy a kereszténység soha nem tömegeket szólított meg, hanem mindig kovászként járta át a társadalmat, az ősegyháztól kezdve. A görögtűz láttán az emberek csodálkozva kinyitják a szájukat, de utána az egész elmúlik. Mi arra törekszünk, hogy kis szigeteket hozzunk létre, ahol sok ember „világít”, ahol valami más, nemesebb, értékesebb dolog látszik, és az holnap is lesz, meg holnapután is. A társadalom nem annyira ateista, nem annyira szekularizált, mint azt gondolnánk. Benne van még a szüleink, nagyszüleink vallásos neveltetése, meggyőződése, bibliaismerete, keresztény kultúrája. Ezeket kell engedni újra mozgásba lendülni…