Országképet teremteni

– Édesapja fuvolaművész, édesanyja csellótanár. Mikor dőlt el, hogy nem a zenei pálya lesz a hivatása?

– A klasszikus zenei pályáról már a középiskolában lemondtam. Gimnáziumba mentem, mert édesapám azt mondta, hogyha igazán tehetséges vagyok, akkor ez itt is érvényesül majd. De más dolgok iránt kezdtem érdeklődni, és így a zenei pálya zárójelbe került. Ennek ellenére 1983-ban elindultunk az iskolai dixieland zenekarral a Ki mit tud?-on, és meg is nyertük. Később a Budapesti Ragtime-ba hívtak zongorázni, és fél évre külföldre kellett volna mennem. A felkérés azonban ugyanarra az időszakra esett, amikor a Friedrich Naumann Alapítvány is megkeresett, és az utóbbi mellett döntöttem.  Mindemellett a magam örömére ma is örömmel ülök a zongorához.  

– Egyetemi évei alatt ösztöndíjasként fél évet az NDK-ban, majd a nyolcvanas évek végén közel egy esztendőt Hamburgban töltött. Hogyan látta Nyugat-Európából a hazai változásokat?

– A németeknek a közép-európai rendszerváltás kapcsán Lengyelország és Csehország esetében a Szolidaritás és a Charta ’77 jut eszükbe, Magyarországgal kapcsolatban viszont a reformkommunisták. Ezt már akkor furcsállottam, mert tudtam a hazai szerveződésekről. Éppen ezért jelentős, hogy a német kancellár nemsokára Sopronba, a Páneurópai Piknik 20. évfordulójára érkezik Magyarországra. Ezzel éppen egy talán kisebb eseményt, egy polgári kezdeményezést emel ki a rendszerváltás folyamatából. Így ellensúlyozza azt, amit az előbb mondtam, hogy a reformkommunistákat tekintik a határnyitás egyetlen letéteményeseinek.  

– Németországban hogyan jelent meg az utódpárthoz való viszony kérdése?

– Németországban a rendszerváltás egészen máshogy zajlott le. Az NDK-ban az utolsó pillanatig kitartottak a kommunisták, 1989. októberében még az NDK negyvenéves évfordulóját ünnepelték. A gyors váltás sokkal kedvezőbb feltételeket teremtett a múlt feltárásához. A Stasi archívum majd teljes épségben megmaradt.  Az újraegyesítés után a nyugat-német politikusok, igazgatási szakértők át tudták venni az irányítást, ami az egységesülés folyamatához elengedhetetlen volt.  A nyugat-német alapító atyák, Adenauer és társai mindig abból indultak ki, hogy a kettészakítottság egy átmeneti állapot, ezért hívták a nyugati részt hivatalosan Németországi Szövetségi Köztársaságnak. A név is arra utalt, hogy van egy egységes Németország, és abban van egy szövetségi köztársaság. Ez megkönnyítette az újraegyesítést is. A magyar kommunisták a németeknél előrelátóbbak, ravaszabbak voltak, mert sokkal hamarabb rájöttek, hogy a rendszer működésképtelen. Bátran állíthatjuk, hogy sokkal jobb volt a hetvenes, nyolcvanas évek kádári Magyarországán élni, mint a Honecker-féle NDK-ban. Most, amikor a szocialista rendszer utófájásait érezzük Magyarországon, talán kicsit annak a relatív szabadságnak az árát is megfizetjük.

– Eddig a párhuzamokról beszéltünk, szembetűnő az ellentét azonban a két ország politikai erőviszonyainak változását tekintve. Míg a németországi választási előrejelzések a liberális FDP erősödését jelzik, itthon az EP-választásokon a nemzeti radikálisok megsemmisítő csapást mértek a liberálisokra.    

– Az előrejelzések területi eloszlásában látni kell, hogy az egykori Kelet-Németország területén az FDP és a piacorientált gazdasági szemlélet nem annyira népszerű. A keleti területen sokkal inkább azt látjuk, hogy megerősödnek azok az erők, amelyek az állami gondoskodást helyezik előtérbe. Így válhatott komoly erővé az ottani utódpárt is. A nyugati területeken pedig - a világgazdasági válság hatásának ellenére - nem a baloldali erők mozgósítódnak, hanem a szociális piacgazdaság kereszténydemokrata hívei és a liberálisok. Ez is azt mutatja, hogy a jelenlegi európai baloldal nem találja a megfelelő választ a válság kihívásaira.  Európában néhány helyen erősödtek a radikális pártok is. Főleg ott, ahol a gazdasági válság hatásai olyan hatványozottan érvényesülnek, mint nálunk, és ahol az állam – Magyarország ebben az összefüggésben sajnos párját ritkítja – ennyire cselekvőképtelenné vált.   

– Orbán Viktor 1998-ban az önállóan létrehozandó Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának közigazgatási államtitkári posztját ajánlotta fel. Milyen volt akkor Magyarország kulturális stratégiája?  

– A kultúra 1994 és 1998 között, ahogy napjainkban is, maradékelven működött. Az Orbán-kormány volt az első, amelyik a kulturális területet, ha úgy tetszik, stratégiai ágazatnak tekintette. Nem pusztán arról volt szó, hogy több pénzt fordított rá, hanem egészen más személetet alakított ki, amely anyagiakban is tükröződött. A kultúra nem úri huncutság, hanem egy olyan középtávú befektetés, amely jobb üzleti, gazdasági környezetet teremt, és nevelési funkciója is van.  Azt hiszem, a millenniumi ünnepségek tartós hatása is részben ezzel a szemlélettel  magyarázható. Az ország más lelkiállapotba került, és ezt a lelki, érzelmi szempontot soha sem szabad lebecsülni.  

– Az Orbán-kormány idejére esik a sokat vitatott és támadott Országimázs Központ felállítása is. Ön szerint az országkép kialakítása központi feladat?  

– Az országimázs a mai világban nem elsősorban a diplomaták dolga. Az ország kultúrájának megítélésében és megjelenítésében nagy jelentősége van az úgynevezett nyilvános diplomáciának is. Államtitkárként én voltam a felelős Magyarország frankfurti könyvvásáron való megjelenésért. Ennek az eseménynek óriási hatása volt Márai Sándor könyveinek megismertetése szempontjából. Az, hogy akkor képesek voltunk egy új Márai fordítással kultuszt teremteni, többet használt Magyarországnak, mint számos diplomáciai tárgyalás. A kulturális diplomácia abban segít, hogy a külföld jobban megértse egy ország történelmét és lakóinak mentalitását. Mindez nem csupán a magas kultúrára vonatkozik. Hiszen hiába vagyunk Kodály és Bartók országa, ha a világ legnépszerűbb zeneműve Kálmán Imre Csárdáskirályője. A magas és a populáris kultúra együtt érvényesül. Mindkettő a miénk, mindkettőre büszkének kell lennünk, hiszen ez hazánk kulturális gazdagságának legékesebb bizonyítéka.  

– Miközben éppen a csikós, gulyás, puszta sztereotípiák ellen küzdünk. 

– A svájciak is küzdenek a sajt, óra, csokoládé kép ellen A sztereotípia ellen nem küzdeni kell, hiszen ez pozitív megítélés.  Ki kell egészíteni. Aki csak Kálmán Imrét ismeri, annak azt kell mondani, hogy ott van Bartók Béla, aki csak a matyóhímzést, annak meg kell mutatni Rippl-Rónait vagy néhány kortárs művészt. A mindenkori országimázs központ feladata, hogy rámutasson az ország képének a komplexitására, és az, hogy ebben ki-ki megtalálja a számára kedveset.  

– A külföldi kulturális központoknak milyen szerepük van az országkép kialakításában?  

– A probléma általában az, hogy a nem tudják eldönteni, hogy a külföldi kulturális hálózattal mit is kezdjenek. Legyen a káderpolitika eszköze, ahova a mindenkori kedvencek mennek, vagy pedig az ország külpolitikájának stratégiai támogatója? Azt hiszem, itt az ideje, hogy az utóbbi javára döntsünk ebben a kérdésben. A kultúra szabadságához nem férhet kétség, de sokkal jobban át kellene gondolni, hogy az ország kulturálisan mit mutat meg magáról külhonban, a külpolitikai érdekeknek is megfelelően.  

– A külföldi sajtóban való megjelenést mennyire tudja befolyásolni a magyar diplomácia?  

– Ez egy finom, a személyes kapcsolatokat előtérbe helyező területe a diplomáciai munkának. Annak idején nagykövetként Berlinben és Bernben is széles körű sajtókapcsolatokat ápoltam. A kapcsolattartás természetesen nem azt jelenti, hogy akkor beszélünk az újságíróval, amikor valami rosszat írt az országról, hanem aktualitástól függetlenül meghívjuk, tájékoztatjuk, megpróbáljuk az ország különböző szegmenseit megmutatni neki. Nagykövetként nagyon sokat lehet tenni azért, hogy ne jelenhessek meg olyan cikkek az országról, mint amiket egyébként mostanság is látunk. Más országokban egyébként ebben az ügyben a külügyminisztériumi és más állami szervezeti egységek sokkal aktívabbak a mieinknél.  

– A Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője 2006. októbere óta. A székfoglalójában azt hangsúlyozta, hogy az egyháznak mindig abban a korban kell újrafogalmazni igazságait, amelyben él. A mai korban mit jelent ez? 

– Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az alapelveinket kellene újrafogalmazni. Az evangélium üzenete évezredek óta ugyanaz. Azon kell változtatni, ahogyan bemutatjuk, amilyen analógiákat keresünk a megváltozott, modern emberi viszonyokra reagálva. Fabiny püspökünknek van egy nagyon szép hasonlata, ami arról szól, hogy annak idején a rómaiak a légióiknak építették az utakat, hogy leigázhassák a népeket. De ezeken az utakon ment Pál apostol is, amikor Isten igéjét hirdette. Ugyanez a helyzet ma is. Nem mondhatjuk azt, hogy nem foglalkozunk az Internet generációjával, hogy mi nem élünk a legmodernebb eszközökkel, amelyeket a mai kommunikáció a rendelkezésünkre bocsát. 

– A történelmi egyházak hogyan tudnak megújulni az új generációs vallási irányzatok szorításában? 

– Nagyon különbözőek az erre adott válaszok, és nagyon személyfüggő, ami ebben az ügyben történik. Sok lelkészünk képes a klasszikus alapüzenetek korszerű, olykor formabontó megfogalmazására. Azt kell megértetnünk mindenkivel, hogy egy történelmi egyház nem anakronizmus a mai világban, hogy a vallásosság nem béklyó, hanem éppen a szabadság öröme. Egy ilyen közösséghez tartozni védelmet jelent, ugyanakkor annak a nyitottságnak a közös megélését is, amely könnyebbé teszi a minket érő hatások értelmező befogadását. A külvilágnak és az állam képviselőinek pedig látnia kell, hogy e hagyományos és mégis korszerű, friss egyházi közösségek felelősséget éreznek az ország, a nemzet sorsa iránt is, így a világi értelemben vett közjóért is tevékenykednek.