Ő ihlette a Valahol Európában történetét – Sztehlo Gábor, a gyermekmentő

„65 év adatott Gábor bácsinak”

A legelején kezdem. Valamikor a 90-es évek első felében láttam egy filmet Huszti Péter főszereplésével. Ő alakította Sztehlo Gábort. Akkor hallottam róla először, a nevét nem feledtem. A film nagyon emlékeztetett a Valahol Európában című klasszikus filmre. Már tudom, azt is Sztehlo Gábor (fotónkon) ihlette. Az ő gyermekmentő tevékenysége, ahogy az evangélikusok mondják: szolgálata. Rendkívüli ember volt. A szerencsém úgy hozta, hogy Kőszegen vendége lehettem az általa létrehozott gyermekköztársaság, a Gaudiopolis első miniszterelnökének, Keveházi László nyugalmazott evangélikus lelkésznek. Nemrégiben jelent meg Sztehlo Gáborról a könyve, rengeteg mindent tud róla. Arra kértem, meséljen. Varázslatos volt az a két és fél óra.

– 1909-1974. 65 év adatott Gábor bácsinak. Röviden talán úgy összegezhetném az életét: mindig az aktuális hatalommal szemben mentette, segítette a gyengébbeket, az üldözötteket. A háború előtt segített a parasztokon, a háború alatt a zsidó gyerekeken – mondanom sem kell, ehhez mekkora bátorság kellett –, a háború után az árván maradt gyerekeken, az üldözötteken. Nem véletlen, hogy Nobel-békedíjra is jelölték. Milyennek képzelje? Varázslatos egyénisége volt, és nagyon okos. Mindig, mindenkivel szót értett. A tekintetében volt valami vagányság.

Ennyit elöljáróban. Most a részletek. A hat gyermek között ő érkezett harmadikként a Sztehlo családba, ebbe a felvidéki, sok generációs értelmiségi családba. Édesapja ügyvéd volt, majd bíró lett, édesanyja, Haggenmacher Márta, iparmágnás família tagja volt.

„A cserkész ahol tud, segít”

„A szülők rendkívüli gondot fordítottak neveltetésére, ez nagyon kihatott életpályájára – emeli ki Keveházi László. – Gábor az első elemit magántanulóként végezte, aztán a Deák téri evangélikus elemi iskolába járt. A gimnáziumot a cisztereknél kezdte el, majd a Lónyai utcai református gimnáziumba ment. Azután a fasori evangélikus gimnáziumba került. Tehát az evangélikus Sztehlo Gábor katolikus, református és evangélikus iskolákban egyaránt tanult. Gondoljunk csak arra, hogy az ő idejében mennyi zsidó gyermek és fiatal tanult az evangélikus gimnáziumban. A fasoriban kapcsolódott be a cserkészek életébe, itt tanulta meg azt, ami aztán életében vezérfonal lett: A cserkész ahol tud, segít. A nyolcesztendős gimnáziumi tanulmányait négy helyen végezte. Mintha szülei a mindig jobbat keresték volna fiuk számára.”

Hatodikos gimnazista koromban határoztam el magam arra, hogy a lelkészi pályára lépek. A következő nyáron többet érintkeztem egy negyedéves teológussal, ki igen nagy hatással volt rám – írja Sztehlo Gábor. A jómódú szülők gyermeke zsebpénze felét mindig missziói és szociális célokra adta. Nem menne le a falat a torkomon, ha nem így tenném – mondta szobatársának.

1932-ben szentelte lelkésszé Raffay Sándor püspök

„Az akkor erősen fejlődő finn-magyar egyházi kapcsolatok révén Sztehlo Gábor harmadik magyar ösztöndíjas teológusként kiutazhatott Finnországba. Ez nagy hatással volt rá. Itt ismerkedett meg a finn népfőiskolákkal. Ezekben a finn parasztifjúságot nevelték” – mondja Keveházi László.

1932-ben szentelte lelkésszé Raffay Sándor püspök. Hatvanba került segédlelkésznek. A gyülekezetnek telke már volt, de temploma még nem. Az új segédlelkész vezetésével hamarosan elkezdték az építését. Sztehlo, ha kellett, beállt kőműves segédmunkásnak. A templom felépült, azután Sztehlo a nagytarcsai gyülekezetnek lett az első önálló lelkésze.

Amíg a parókia épült, a falu másik felén lakott. Minden reggel onnan indult Luther-kabátosan a templom felé. A hívek kijöttek házaikból, csatlakoztak hozzá. A templomhoz érve már a fél gyülekezet mellette ment. Ez a vonulás az összetartozásuk szimbólumává vált. Itt alapított családot, elvette Lehel Ilonát. Itt született két gyermekük, Gábor és Ildikó.

A német megszállás után ráébredt: az egyháznak a zsidókérdésben teendője van

A nagytarcsai szolgálathoz tartozott a népfőiskolai munka is. Kodolányi János íróval együtt vettek részt egy finnországi nagy találkozón, finn segítséggel épült fel két ház, aztán egy harmadik is. Volt kórházlelkész is.

A német megszállás után ráébredt: az egyháznak a zsidókérdésben teendője, feladata van. Össze kellene gyűjteni, valamilyen menedéket nyújtani, teremteni a keresztyén vallású, zsidó származású gyermekeknek. Így kezdődött élete nagy szolgálata, a gyermekmentés. A Jó Pásztor Egyesület és a Nemzetközi Vöröskereszt támogatta anyagilag. Így jöhettek létre az otthonok. 32 otthon. A gyermekek álnéven, szüleiktől elszakítva, bujkálva éltek. Diakonisszák végeztek felelős munkát mellettük. A fasori otthonban figyelőszolgálatot szerveztek, razziakor a hátsó kijáraton, az ablakon szöktek ki. Sztehlo Gábor 1944 októberétől 1950 januárjáig tartós szabadságot kapott az egyháztól azért, hogy minden erejét ennek a nagy szolgálatnak szentelhesse. Élete legizgalmasabb, legfeszültebb, mégis bizonyára legszebb szakasza volt ez. Ennek elismerése volt a Yad Vashem, az Igazak érme kitüntetése és oklevele a nagy mondattal: Aki egy életet megment, egy világmindenséget ment meg. Ő maga azt írta naplójában: Álom volt az az év, rossz álom, hogy annyi nyomorúság és aljasság létezhet a földön, de csodálatos álom, hogy isten nyilvánvaló szeretete akkor sem hagyott el bennünket.

Fiúk városa

1945 tavaszán egy új álom kezdett megvalósulni. Már a pincékben megszületett a gondolat: valami olyanra lesz szükség, amit a Fiúk városa című amerikai filmben láttak.

„Én ekkor csöppentem közéjük – meséli Keveházi László. – Hadapródként érkeztem haza az amerikai fogságból. Nem volt hova mennem. Hozzá kerültem. Kezdetben a zsidó és a nyilas gyermekek, árvák között feszültség volt, amikor Gábor bácsi megszervezte a Pax Gyermekotthont a Weiss Manfréd és a Mauthner család által felajánlott épületekben. Az volt a jelmondat: A szeretet soha el nem fogy. Máig tartó barátságok születtek ott a Sztehlo-gyermekek között. Ott élt Horváth Ádám filmrendező, Orbán Ottó költő, egy kis Apor gróf. Egyik szeptemberi esten bejött hozzánk Szőke Balázs tanár úr, s arról kezdtünk beszélgetni: a Fiúk városa példájára gyermekállamot kellene létrehoznunk. Mindenki helyeselte a dolgot. A népgyűlésen az államelnöki címet Szőke tanár úrnak szavaztuk meg, s megválasztottuk az összes minisztert, mindenféle rangot viselő fiúkat. Az állam nevére is szavaztunk. A legjobb az Örömváros volt, görögül Gaudiopolis. A város célja: Krisztus evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszüntetve, önálló, öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, gyakorlatilag ügyes, elméletileg képzett magyar embereket nevelni. Ez volt az alkotmány első mondata. Én lettem az első miniszterelnök, a kultuszminiszter Horváth Ádám. A minisztertanács hetente ülésezett. Ezen a házak néptribunusai, a szobák polgármesterei is ott voltak. Volt bíróságunk is. Gábor bácsi nagy pedagógus volt. A nevelés nála három alappilléren nyugodott: kell egy édesanya a lelki fejlődésünk miatt, építettünk iskolát a romos Budapesten, mert az észt fejleszteni kell, s a harmadik alappillér a munka volt. Szervezetten, sokat dolgoztunk. Gábor bácsi vasárnaponta felvette a Luther-kabátot, csüngtünk a szavain. Valaki azt kérdezte: miért imádkozunk? A válasza az volt: Ha nem hiszel, ne imádkozz, de én igen. Én hamarosan kiöregedtem a miniszterelnökségből, az utánam következő Kudar László lett, aki csendőr gyereke volt. Mégis megválasztották. Nem volt polgár és polgár között különbség.”

Egyházától egyetlen szó dicséretet sem kapott

Gaudiopolist 1950-ben államosították. Sztehlo Gábornak felajánlották a további vezetését, de nem vállalta el. Tudta, az a szellem nem vihető tovább.

Egyházától egyetlen szó dicséretet sem kapott. Segédlelkész lett. Ez a kitelepítések ideje volt, s Sztehlo Gábor a kitelepítetteken is segített. Oldalkocsis motorkerékpárt szerzett, azzal látogatta a kitelepített embereket. 1956-ban Svájcba ment ki a családja, ő még maradt. Néhány év múlva ment utánuk. Már túl volt két infarktuson.

„Ő volt az első diakóniai lelkészünk. Budán láttam értelmi fogyatékos és vak gyermekek között. Fényes lett az arcuk, nagyon bújtak hozzá, szerették. Az is kiderült: próbálták besúgónak beszervezni. Nem tudták. Itthon már nagyon ritkult körülötte a levegő, amikor elment. 1974. március 28-án Svájcban, egy padon érte a halál. Az, hogy én lelkész lettem, két ember hatása: a nagyapámé és Sztehlo Gáboré. Fizikus, rendező, költő, tanár lett belőlünk. A Sztehlo-gyerekekből.”