Nők az iszlámban – mit kell tudni a házasság intézményéről? – „Ha Isten egy feleséget látna helyénvalónak, egy feleségről beszélne”

Namik Kemal szerint ez a különbség az oka annak, hogy az egyik társadalom sikeres, a másik pedig ehhez képest kudarcokat gyűjt. „Mi úgy tekintjük az asszonyainkat – mondta –, hogy az emberiség szempontjából a gyermekszülésen kívül semmi hasznuk sincs. Azt tartjuk róluk, hogy pusztán az örömszerzés célját szolgálják, mint egy hangszer vagy egy ékszer. Pedig ők alkotják az emberi faj valószínűleg több mint felét. Amikor elvesszük a lehetőséget, hogy erőfeszítéseikkel hozzájáruljanak mások fenntartásához és jobbításához, valójában a társadalmi együtt működés alapszabályait szegjük meg, méghozzá oly mértékben, hogy társadalmunk ezáltal az egyik felére béna emberhez lesz hasonlatos. Pedig a nők sem intellektuális, sem fizikai képességeik tekintetében nem alacsonyabb rendűek, mint a férfiak… A köztünk élő nők azért vannak ilyen kisemmizett helyzetben, mert tudatlanok, nincsenek tisztában a jogokkal és a kötelességekkel, azzal, hogy mi hasznos és mi káros. Márpedig a nők e helyzetéből igen sok rossz dolog következik. Az első és a legfontosabb az, hogy helytelen nevelésben részesítik a gyermekeiket.” Namik Kemal esszéje, dacára hatásos érvelésének és meghökkentő metaforáinak, úgy tűnik, csak igen kis hatást ért el a maga idején. A következőkben Bernard Lewis iszlámszakértő könyvéből közlünk részleteket, első körben a házasság intézményéről.

Az iszlámban a házasság a vőlegény és a menyasszony törvényes gyámja – aki rendes körülmények között a menyasszony legközelebbi, felmenő férfi rokona – között létrejövő szerződés. A jogászok rögzítették, hogy a gyám csak akkor házasíthatja ki a nőt, ha ebbe maga a nő is beleegyezik. Szűz esetében a hallgatás beleegyezésnek számít. Az apa vagy a nagyapa – de más gyám nem – a szűz lányát, unokáját annak hozzájárulása nélkül is férjhez adhatja, a jogászok azonban a menyasszony érdekei védelmében erre az esetre számtalan megszorítást alkalmaznak. A házasságnak több akadálya is lehet, a legfontosabb a vérrokonság, illetve a mostoha rokonság és a házasság vagy vallás révén szerzett rokonság egyes formái. Muszlim nő semmilyen körülmények között nem házasodhat össze nem muszlim férfival. A muszlim férfi – a legtöbb jogi iskola felfogása szerint – feleségül vehet olyan nőt, aki engedélyezett vallású, azaz zsidó vagy keresztény. A gyerekeket azonban muszlim hitben kell nevelni.

Egy nőnek csak egy férje lehet, ezért egy felbontott, korábbi házasság teljes tilalmat jelent. Egy férfinak egyszerre legfeljebb négy felesége lehet és nem köthet érvényes házasságot egy ötödik nővel. A törvény azonban elismeri az ágyas intézményét, ami nem más, mint a női rabszolgák szexuális kizsákmányolása. A válás viszonylag egyszerű és könnyű, de megköveteli az elvált asszony tulajdonjogának teljes elismerését, szükség esetén helyreállítását. A férfi saját belátása szerint egyszerű eltaszítás (talák) útján elválhat a nejétől. Nem kell indokolnia, de a körülményeket szigorúan szabályozza a Korán egy teljes fejezetben. A feleség nem válhat el a férjétől, de bíróhoz fordulhat annak érdekében, hogy az utasítsa a férjet a válásra.

Számos modern muszlim állam kísérletet tett arra, hogy törvényhozással megreformálja a házasságjogot, különösen az önkényes válást eltaszítás révén, illetve a kiskorúak kényszerházasságát akarták korlátozni. Iránban a sah a lányok esetében 18 évre emelte a házasodás alsó korhatárát, majd az 1979-es iszlám forradalom ezt az életkort leszállított a 9 évre. Ennyi idős volt ugyanis Áisa, a Próféta legfiatalabb felesége, amikor Mohamed elhálta vele a házasságot.

Az iszlám jogban a mahr – melyet félrevezető módon olykor hozománynak fordítanak – egyfajta házassági ajándék, amelyet a vőlegény ad a menyasszonynak. A mahr a házassági szerződés lényeges eleme, nélküle nem is érvényes a szerződés. A mahr összegére vonatkozóan nincsenek külön előírások, noha egyes jogászok kikötnek bizonyos minimumot. A mahr a feleség kétségbevonhatatlan tulajdona lesz, amelyet saját tetszése szerint használhat fel. Amikor a férj a házasság elhálása után bármikor elválik a feleségétől, az asszony a mahr teljes összegére jogosult, és amennyiben a férj elhasznált vagy elköltött belőle valamennyit, köteles visszatéríteni.

Az iszlám jog és gyakorlat kezdettől biztosított a férjezett nők számára a független tulajdonjogot, ami a nyugati világban egészen a nem túlságosan régmúltig ismeretlen volt. Hogy e tulajdonjog a valóságban is létezett, azt bőségesen bizonyítják a levéltári dokumentumok. Az isztambuli oszmán birodalmi levéltár anyaga többek között arról tanúskodik, hogy a nőknek valóban volt saját tulajdonuk, pénzük, olykor egész nagy vagyonuk, amivel szabadon rendelkezhettek.

E törvények árnyékos oldala, hogy a férj, ha el akart válni a feleségétől, jó oka volt arra, hogy házasságtöréssel vádolja, ebben az esetben ugyanis a nő elvesztette a vagyonát, sőt az életét is. Az iszlám jog igyekszik kiküszöbölni a törvénnyel való visszaélést, ezért aprólékosan leírta azokat a körülményeket, amelyek között bizonyítható a ziná – ezt az arab kifejezést szokás „házasságtörésként” fordítani, noha valójában minden törvénytelen szexuális kapcsolatra használják.

A Korán azt rögzíti, hogy házasságtörés, illetve paráználkodás esetén a vétkes férfit és nőt egyformán büntessék 100 korbácsütéssel „...És Allah vallására való tekintett el ne fogjon el titeket könyörület irántuk, ha hisztek Allahban és a Végső napban” (Korán 24:2). A szöveg további része házasságtörés esetén négy szemtanút követel meg, és szigorú büntetést helyez kilátásba a hamis tanúnak. A bizonyítékra vonatkozó előírásokat azonban nem mindig tartották be és gyakran meg is másították. Általában azonban tiszteletben tartották a nők tulajdonjogát, a nők tulajdonából létrehozott vallási alapítványok szerte az iszlám világban szép számmal fennmaradtak egészen napjainkig. 

A házasság az iszlámban egyszerre vallási és jogi intézmény és a szent törvény aprólékosan szabályozza. A feltételek ugyan bizonyos fokig változnak az iszlám jogi iskolák, az iszlám világ különböző részei és az idő függvényében, bizonyos alapelvek azonban mindenütt azonosak. A Korán egy széles körben vitatott és sokféleképpen értelmezett passzusa a nő eltartása és védelme tekintetében a férfi nagyobb hatalmára és ezért nagyobb felelősségére utal, továbbá arra az esetre, ha a nő nem lojális a férjéhez vagy nem megfelelően viselkedik, felhatalmazza a férjet, hogy megverje a feleségét (Korán 4:34). Ezt a verset számtalanféleképpen értelmezték, magyarázták és magyarázták félre.

Hány felesége lehet egy férfinak?

Míg a Korán azt mondja ki, hogy egy férfinak egyszerre négy felesége lehet, a modern reformerek arra hívják fel a figyelmet, hogy a szöveg azt is mondja, a férfinak egyenlően kell bánnia a feleségeivel, és minekutána szerintük ez lehetetlen, a szöveg lényegében a monogámiát írja elő. Erre a tradicionalisták és a radikálisok egyaránt azt felelik, hogy: „Isten nem beszél rébuszokban. Ha Isten egy feleséget látna helyénvalónak, egy feleségről beszélne.”

A Korán valóban meglehetősen világosan fogalmaz és megengedi a házasságot „…kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni [egyszerre többhöz], akkor [vegyetek feleségül] csak egyet, vagy [elégedjetek meg] azzal, ami [rabszolganőt] a jobbotok birtokol” (Korán 4:3). Az utóbbi kitétel az általános felfogás szerint a női rabszolgákra vonatkozik, akik ágyasként használhatók, beleértve azokat a nőket is, akiket háborúban zsákmányoltak. A házasság, illetve az ágyasság Prófétára vonatkozó szabályai másként festenek, a Korán 33:50 szól erről. Az életrajzírók szerint a Próféta tíz vagy tizenegy özvegyet hagyott hátra, továbbá néhány rabszolganőt is.

Általában elmondható, hogy a modern korban az iszlám világban hanyatlóban van a többnejűség gyakorlata, ami részint gazdasági, talán még inkább szociális okokra vezethető vissza, ugyanis egyre inkább terjed az a felfogás, hogy a poligámia nem egyeztethető össze napjaink társadalmi gondolkodásával és gyakorlatával. Az iszlám tradicionalizmus elmúlt időszakban tapasztalható militáns újjáéledése, valamint egyfajta új iszlám radikalizmus ezzel együtt járó terjedése nyomán egyes muszlim vallási vezetők, elsősorban Szaúd-Arábiában, kampányt indítottak az intézmény támadói ellen, a többnejűség védelmében. Érveik a következőképpen foglalhatók össze. A menstruáció miatt a nők havonta több, olykor akár tíz napig sem tudnak férjük rendelkezésére állni, a terhesség és a gyermekszülés ideje alatt pedig egészen hosszú ideig nem élhetnek szexuális életet. Az iszlám gondolkodás szerint, mivel a férfiak szexuális késztetése erősebb, mint a nőké, egy férfit egy feleség nem tud kielégíteni. A nyugati világban ezt az igényt a házasságtörés és a prostitúció vezeti le. Ám e két módozat egyike sem tisztességes, és nem is elfogadható. A muszlim megoldás, a poligámia viszont egyszerre biztosítja a férfi igényeinek kielégítését, ugyanakkor a nőnek is a kellő tiszteletet, gyermekeinek pedig a legitimitást. Az iszlám előtt egy férfinak akárhány felesége lehetett.

Az iszlám négyben maximálta számukat. Ezek az érvek nem nélkülözik a meggyőzőerőt, feltéve, hogy egyetértünk a mögött e meghúzódó feltevéssel, miszerint a házasság elsődleges célja a férfi szexuális szükségleteinek kielégítése.

A XXI. század elején egy szunnita arab sejk, Júszuf al-Karadáví ezt mondta: „Nincs olyan társadalom, ahol ne létezne a többnejűség. A nyugatiak, akik elítélik és elutasítják a poligámiát, maguk is gyakorolják. Az ő poligámiájuk és a mi poligámiánk között az a különbség, hogy az övék erkölcstelen és embertelen. A férfiak [Nyugaton is] lefekszenek egynél több nővel, ha azonban a második nő teherbe esik, a férfi nem vállalja a felelősséget a gyermekért, és anyagilag sem támogatja a nőt. Ez nem szól másról, csakis a bujaságról.”

Tajszír al-Tamímí sejk pedig ezt mondta: „Köztudott, hogy a nem iszlám országokban tilos a többnejűség, viszont a feleség mellett van sok szerető és kitartott nő. Azoknak mondom ezt, akik egyenlő jogokat követelnek és a nők jogai miatt szűkölnek, hogy ugyanis a poligámia megengedésével az iszlám védi a nők emberi mivoltát és érzéseit, biztosítja számukra a jogot, hogy a házasság révén tiszteletnek és megbecsülésnek örvendjenek, és ne váljanak jogfosztott, hivatásos szeretőkké, akiknek a gyermekei a szemétdombon végzik.”

Cikkünk második részében a becsületgyilkosságról és csonkításról, valamint az elfátyolozásról illetve az emancipációról írunk majd.