Német szemmel – Együttműködés a rajnai és a magyar református egyház között

Nikolaus Schneiderrel, a Rajnai Protestáns Egyház lelkészi elnökével az egyháza és a Magyarországi Református Egyház közötti együttműködési megállapodás aláírása apropóján beszélgettünk.

– Miért csak most került sor erre a megállapodásra?

– Egyházunk nagyon ritkán ír alá ilyen partneri szerződéseket, hiszen megvannak azok az egyházak közötti szövetségek – mint például a Németországi Protestáns Egyházak szövetsége (EKD) vagy a Leuenbergi Közösség –, amelyek megfelelő keretet biztosítanak számunkra az együttműködéshez.

– Egyéni megállapodásokra nincs szükség ezek szerint?

– Tulajdonképpen nincs, ezért Európában csak a Francia Református Egyházzal és a magyarokkal kötöttünk ilyen megállapodást.

– Miért pont velük?

– Célunk, hogy közös hagyatékunkat, a református sajátosságokat együtt ápoljuk, és együtt képviseljük a lutheránus többségű európai protestáns ökumenikus fórumokon.

– Számunkra ez furcsán hangzik, hiszen Magyarországon a protestantizmus elsősorban a reformátusságot jelenti.

– Minden helyzet valóban más. Ha megnézzük a reformátusokat Franciaországban, akkor az egy kisebbség. Az olaszok és a német reformátusok is kisebbségben vannak. A magyar helyzet nagyon sajátos, több millió reformátusról van szó, ha a Kárpát-medence egészére tekintünk. Ez, még ha kisebbség is, rendkívül jelentős. Olaszországban, Franciaországban és Németországban jóval kisebb a reformátusok súlya.

– A református egyház és a vallásosság helyzetét látva a mai Magyarországon, kicsit csodálom, hogy ennyi fantáziát látnak bennünk.

– Mindannyian nehéz helyzetben vagyunk a szekularizáció miatt. A következő generációk megszólítása számunkra is nagy kihívás. Éppen ezért jó lehetőséget ad ez a szerződésben is megerősített együttműködés arra, hogy kicseréljük a tapasztalatainkat, segítsük egymást. Évtizedek óta jól ismerjük egymást. Hasonlóak a hagyományaink, református meghatározottságunk. Ráadásul Magyarországon – mind a teológiai, mind a társadalmi kérdésekre nézve – rendkívül nyitott szellemiséggel találkoztunk. Egy olyan egyházzal, amely az oktatásban, a diakóniában, a szociális kérdésekben és a politikában is igyekszik megélni a felelősségét. Ebben is egy kicsit önmagunkra ismerünk. Ennek a kapcsolatnak történt meg most az intézményesítése.

– A Zsinat ülésén a barmeni teológiai nyilatkozat kiadásának 75. évfordulója alkalmából elmondott beszédében azt mondta, hogy az egyházat egyházi mivoltában megerősítő hitvallást tovább kell gondolni, és az egyházaknak a társadalom elé kell állni. Setri Nyomi, a Reformátusok Világszövetsége főtitkára múlt heti budapesti látogatásakor hasonlóan fogalmazott, arra szólította fel a reformátusságot, hogy legyen bátrabb, és foglaljon állást társadalmi-szociális kérdésekben is. Ezen megszólalások fényében meglepő, hogy az Európai Egyházak Konferenciája legutóbbi ülésén még csak napirendre tűzni sem volt hajlandó a szlovákiai magyar reformátusokat anyanyelvük használatában korlátozó szlovákiai nyelvtörvény kérdését.

– Fontos szempont, hogy az egyház elsősorban ne az államra, a hivatalos politikára próbáljon hatni, hanem a társadalomra. Az embereket próbálja formálni az evangélium erejével, az ő figyelmüket hívja föl a helyes magatartásra. Ami pedig a nyelvtörvényt illeti: mindenkinek joga van a saját kultúráját, nyelvét, identitását megőrizni. A felsőbbséggel, az állammal szembeni lojalitás és az önrendelkezési jog pedig véleményem szerint összeegyeztethető, nem mondanak ellent egymásnak.

******

Hans-Peter Friedrich, a Rajnai Protestáns Egyház nyugalmazott külügyi tanácsosa a 75 éves barmeni teológiai nyilatkozat mai jelentőségéről osztotta meg velünk gondolatait.

– Ön jól ismeri Kelet-Közép-Európát, mi ennek az oka?

– Az egyik oka, hogy a teológia mellett szlavisztikát is tanultam. A másik, hogy 1980 és ’91 között a német nagykövetség lelkészeként szolgáltam Moszkvában, és amikor ott éltem, nem csak a Szovjetunióban utaztam sokat, hanem az egész keleti blokkban körbenéztem, így Magyarországra is eljöttem néhányszor.

– A barmeni nyiltkozatnak mi lehet az üzenete a mai Európa, ezen belül Kelet-Közép-Európa számára?

Ez egy teológiai nyilatkozat, amely egy határozott történelmi szituáció számára szól, és ebből a szempontból teljes mértékben német vonatkozású. A nyilatkozat a második világháború után azonban német protestáns teológiai hitvallássá vált, és mint ilyen, az újrakezdés záloga lett. Itt kezdődik az európai dimenzió: ugyanis ez volt a feltétele annak, hogy az európai testvéregyházak a német protestáns egyházakkal újra felvehessék a kapcsolatot. Fontos továbbá, hogy a dokumentumot 1934-ben a református, evangélikus és egyesített egyházak közös zsinata alkotta meg, ami a Leuenbergi Közösség előképe lehet. Ki lehet tehát mondani: Barmen nélkül nem lenne Leuenberg sem. Ez a tény pedig éppen Európa keleti felén lehet érdekes, ahol nincsenek uniált egyházak, hanem önállóan működnek a református és az evangélikus felekezetek. Nyilván nem azt akarom mondani, hogy itt is egyesült egyház legyen az evangélikusok és a reformátusok között, de Barmen és Leuenberg jó példa arra, hogy anélkül is teológiai egységre lehet jutni, hogy szervezetileg egységben lennénk.

*****

Barbara Rudolph, a Rajnai Protestáns Egyház ökumenikus kapcsolatokért felelős főtanácsosa egyházuk egyik kiemelt szolgálati ágáról, a gyermekszegénység elleni küzdelemről beszélt a Reformátusok lapjának.

– Németországot Magyarországról nézve aligha gondolnánk, hogy a gyermekszegénység ott is probléma lehet.

– A németeket is meglepte. A tükröt a PISA-vizsgálat tartotta elénk. Ebből kiderült, hogy az aluliskolázott szülőknek a gyerekei is aluliskolázottak lesznek, a mobilitás tehát megakad, és a szegénység „öröklődik”. Különösen rossz helyzetben vannak azok a gyermekek, akiket egy szülő nevel. Súlyos társadalmi jelenség a szegénység általában is: olyan társadalmi csoportokat érint, amelyekről korábban nem is gondoltuk volna.

– Mit jelent Németországban, hogy szegény valaki?

– Egyre többször akár azt is, hogy éheznek a gyerekek. A szegénységi küszöb nálunk 475 eurót jelent havonta családtagonként. Ez Magyarországon talán soknak tűnik, de az egyik diakóniai intézményünk igazgatója tett egy próbát: ennyiből kezdett gazdálkodni, de pár hét után feladta. Nagyok az előítéletek is: hátrányos helyzetet, esélyegyenlőtlenséget jelenthet például az is, ha valaki szegényebb, rosszabb hírű környéken lakik – őket gyakran kiközösítik a társaik. Gyülekezeti szolgálatban tapasztaltam, hogy a konfirmandusaim egy része azért maradt el, mert a szüleik féltek attól, hogy majd Bibliát vagy új ruhát kell venniük, esetleg viszonozniuk kell a többi gyerek szülinapi meghívását, márpedig ezekre nem telik nekik.

– Mikor jelent meg ez a probléma önöknél?

– Az utóbbi tizenöt esztendőben gyakoribb lett a munkanélküliség, ebből következően az alkoholizmus, aztán a válások száma. Az egyedülálló nőkre rendkívüli terhet ró a gyerekek eltartása, és ezek az egyszülős családok elveszítik a felzárkózás lehetőségét.

– A napi diakónián túl mit tehet az egyház ebben a helyzetben?

– A szegény családok a helyzetükért magukat okolják, és azt hiszik, hogy az csak számukra probléma. Az egyháznak viszont a nevén kell neveznie a dolgokat, és ki kell mondania: valami nem stimmel, ha egy gazdag társadalom szegénységben hagyja tengődni a tagjait. Témává kell tenni a kérdést, nem szabad tabuként kezelni. A társadalom gondolkodásának az egészét ennek a problémának kell áthatnia. Mert ha ez határozza meg egy közösség politikáját, a szegények bátorítást kapnak, és maguk is többet akarnak tenni a helyzetükért. Izrael is akkor volt erős, amikor fölfedezte, hogy Isten a szegények Istene is. A szegényekkel foglalkozó társadalom tehát nem szegény lesz, hanem gazdagodik.

– A német társadalom szegényközpontú társadalom?

– A szegényekkel foglalkozni egy időben a kevesek hobbija volt. Ma viszont a kérdés az egész társadalmat áthatja. Egyre több használtáru-kereskedés és olcsó élelmiszerbolt van például, és a közbeszédben is folyamatosan napirenden van a probléma.

– Ha a németek ilyen helyzetben vannak, akkor mit akarunk mi, magyarok?

– Sokszor azért nincs bátorságunk szembenézni a bajokkal, mert azt gondoljuk, kevesek vagyunk hozzájuk. Pedig a felelősségünk nem is feltétlenül abban áll, hogy megoldjuk ezeket, hanem hogy érthetően, tisztán, tabuk nélkül hangot adjunk nekik.