Ne lőjetek a szabadságot követelőkre

Az orosz ortodox egyház külügyeinek irányításának átvételével egyidejűleg a püspök megvált az Európai Unió, Ausztria, illetve Magyarország vonatkozásában éveken át betöltött feladatkörétől. Budapesttől különösen emlékezetes módon vett búcsút: a Szent István bazilikában bemutatták az általa komponált Máté passiót, a magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar (összesen 160 ember), továbbá neves szólisták előadásában, méghozzá egyházi orosz nyelven. A székesegyházat teljesen megtöltő közönség előtt Erdő Péter bíboros méltatta az esemény jelentőségét a két nagy keresztény egyház kapcsolatainak, az ökumenizmus gondolatának elmélyítése szempontjából.

De ki is ez a zömök, szakállas, szelíd tekintetű, ám adott esetben határozottan érvelő, sokoldalúan felkészült pravoszláv főpap?

Polgári nevén Grigorij Valerijevics Alfejev 1966-ban született Moszkvában, ahol 1973-tól 84-ig a Gnyeszin nevét viselő zeneiskola növendékeként hegedűvel és zeneszerzéssel kapcsolatos tanulmányokat folytatott. A nagy hírű iskolából egyenesen vezetett útja a moszkvai konzervatóriumba, a zeneszerzői karra, jóllehet a szovjet időkben nem túl kedvező hátteret adott tevékenységéhez, hogy 15 éves korától egy ottani templomban is felolvasott.

A vallással , az egyházzal meglévő kapcsolatát az 1984-86-os katonai szolgálata sem halványította el, sőt a szovjet hadseregből leszerelve otthagyta a konzervatóriumot is, és szerzetes növendékként a litván főváros, Vilnius Szentlélek monostorába vonult. 1987-ben itt szentelték fel, majd a Baltikumban több városban teljesített papi szolgálatot.

Személyes merész kiállását jelzi, hogy a szovjet birodalom összeomlásának hónapjaiban Lettországban felszólította az orosz katonákat: ne lőjenek a szabadságot követelő lettekre. (Ezért 1992-ben Rigában megkapta "A bátorságért és önfeláldozásért" állami kitüntetést.)

Közben 1989-ben levelező úton elvégezte a moszkvai teológiai főiskolát, 91-ben a teológiai akadémiát, 93-ban pedig az akadémia melletti aspirantúrát is sikerrel abszolválta. Ezután két éven át különböző ortodox főiskolákon teológiát és görög nyelvet tanított, majd 1993 és 95 között Nagy-Britanniában, az oxfordi egyetemen írta meg nagydoktori disszertációját, amit ott sikerrel meg is védett.

Hilarion 1995-től a moszkvai patriarchátusnál, a nemzetközi egyházi kapcsolatok osztályán fejtett ki tevékenységet, mint a keresztények közötti kapcsolatokért felelős titkár. Közben tovább haladt előre a tudományos és az egyházi ranglétrán, előadásokat tartott New Yorkban és Cambridge-ben, 1999-ben a párizsi Szent Szergij Ortodox Teológiai Főiskola nagydoktori címét is elnyerte. 2002-ben Alekszij pátriárka püspökké szentelte, ugyanezen év nyarán pedig kinevezték Brüsszelbe, ahol az orosz pravoszláv egyházat képviselte a belga fővárosban működő nemzetközi szervezetek mellett. Ekkor mindössze harminchat esztendős volt. Egy év sem telt el, amikor megkapta még a bécsi, majd a budapesti püspöki címet, az ezzel járó feladatokkal.

Hilarion hosszabb időn át a pravoszlávok legfiatalabb püspöke volt, ám rendkívül sokrétű és eredményes tevékenységet tudhat eddig is maga mögött. Amellett, hogy tíz nyelven beszél (s ezek birtokában számos - főleg görög és szíriai - egyházi művet lefordított), maga is legkevesebb félezer könyvet és teológiai szakcikket írt. Eközben nem mondott búcsút a zenének sem. Szerzeményeit - amelyek közül a nemzetközi sikerű Máté passiót részben Budapesten komponálta - szakértők úgy értékelik, mint az orosz egyházzenei művészet megújítására tett eredményes erőfeszítéseket. A pravoszláv kórust összekapcsolja a nyugati keresztény egyházaknál szokásos zenekari kísérettel, ami egymagában felér egyfajta "zenei ökumenizmussal".

Hilarion püspök budapesti működésének idejére esik annak a hosszan elnyúló és - mi tagadás - kínos pernek is a lezárása, amelyben a Petőfi téri Nagyboldogasszony székesegyház további sorsa volt a tét.

A templom építését a XVIII. század végén nagyobbrészt itt élő gazdag görögök finanszírozták, ám a második világháború után a moszkvai patriarchátus irányítása alá került (régebben a belgrádi szerb pátriárka volt a névleges gazdája). Vitathatatlan tény, hogy az új helyzetben nőtt a magyarországi ortodox hívők száma, akik jó néven vették, hogy az addigi bezárkózó magatartással szemben a templom szélesre tárta kapuit, s a liturgia magyarul is folyhatott benne (korábban a görög nyelv dominanciája érvényesült).

A bíróság végül elutasította a Konstantinápolyi Egyetemes Görög Patriarchátus kérelmét, s a katedrális jelenlegi jogi helyzetét véglegesítette. A döntésben a vallások közötti hidak építését szorgalmazó, ám a pravoszláv egyház igazát és érdekeit egyaránt védő Hilarion kétségkívül érdemeket szerzett, ezzel nemcsak saját irányítóinak addig sem hiányzó rokonszenvét növelte, de az orosz állam vezetői is jó néven vették a számukra pozitív fejleményt. Nem véletlen, hogy rangos moszkvai vendégek budapesti látogatásuk során, ha egy mód van rá, felkeresik a Nagyboldogasszony templomot, utoljára - akkor még államfőként - Vlagyimir Putyin is lerótta tiszteletét a székesegyházban, Hilarion kalauzolása mellett.

E kényes, nagyfokú diplomáciai érzéket követelő feladat megoldása is elősegíthette, hogy a Szent Szinódus legutóbbi moszkvai ülésén a pravoszláv egyház nemzetközi kapcsolatainak irányításával Hilariont bízta meg. E poszton a püspök Kirill metropolitát, a mostani pátriárkát követi, akivel korábban is kitűnő volt a viszonya.

Rugalmassága, problémamegoldó képessége, más vallások képviselői által is nagyra becsült tudása, valamint sokéves nyugat-európai és magyarországi tapasztalata alapján a nyugati és a keleti kereszténység közelítésének szorgalmazói most azt remélik, hogy Hilarionban jó szövetségesre, az ügy aktív pártolójára találnak.