Narancsos bukta, mint szent ostya?

Miután Gyurcsány Ferenc a 2006-os választás éjszakáján a Köztársaság téren rituálisan elfogyasztotta a narancsos buktát, Prőhle Gergelynél betelt a pohár. Nem tartotta az esetet pusztán kommunikációs gegnek, sokkal inkább az eukarisztia sajátos parafrázisát látta benne. 

– Eötvös József óta az állam és egyház intézményi szétválasztása Magyarországon tény. A kérdés a mai viszonyok között az, hogy miként képes együttműködni az állam az egyházzal, miként képes elismerni az állam azokat a közfunkciókat, amiket az egyházak magukra vállalnak, illetve az egyház menynyi megértést mutat az állami szempontok iránt. Az állam ideológiai semlegessége egy olyan demokratikus vívmány, amiről nem szokás manapság vitakozni. Ugyanakkor azt pontosan látjuk, és azt szociológiai kutatások is mutatják, hogy például az egyházi közösségekhez tartozó hívő emberek közül kevesebben dohányoznak, kevesebben hiányoznak a munkahelyükről, az általános népegészségügyi adatokban magasan az átlag felett teljesítenek. Mindez azt mutatja, a többségi társadalom szempontjából is az egyházi közösségek nem úri huncutságot jelenítenek meg, hanem közcélt szolgálnak, a közös jó érdekében tevékenykednek. Ha ezt megérti és méltányolja az állam, az állam szempontjai iránt pedig fogékonyak az egyházak, akkor ezzel az együttműködéssel nem lehetne baj. 

– A papok közismerten jó szónokok. Retorikájukban a Szentírás magyarázata közben – nincs ebben semmi titok – nagyon sokszor politikai áthallás is van. Nem félnek esetleg attól, hogy ezzel híveket veszítenek? Vagy arra gondolnak, éppen ezzel szereznek?  

– Itt van egy nagyon keskeny mezsgye, amin véleményem szerint érdemes haladni. A szószékről, vagy az oltártól való pártpolitikai agitáció valóban kontraproduktív is lehet, mert feltételezzük, hogy a hívek között mindenféle pártszimpátiával rendelkező ember van. Ugyanakkor nem szabad, hogy visszariassza a lelkészeket, papokat, hogy fontos közéleti kérdésekben megnyilvánuljanak, mégha ezeknek pártpolitikai áthallásuk is van. Nem szabad az egyházakat abszolút magánügyként tekinteni. Mindenütt a világon azt tapasztalom, Németországban különösen, ahol több évig éltem, hogy az egyházaknak ez a társadalmi szerepvállalása konkrét állásfoglalásokban is megjelenik. Ez olykor az egyik politikai erővel, máskor másik politikai erő által mondottakkal cseng össze. Ezt a kockázatot vállalni kell, miközben azt világossá kell tenni, hogy itt biblikus alapon történik ez az állásfoglalás. 

– És mit szól ahhoz, amikor a másik oldalon a politika alkalmazza azokat az eszközöket, ami egyébként egyházi rituáléra, prédikációra, a vallásos eszköztárra emlékeztetnek? Obamáról például azt tartják, egy-egy szónoklata prédikációnak felel meg. 

– Tény, hogy a zsidó-keresztény kultúrkörben a biblikus retorikának van egy hagyománya. Kár lenne ezt tagadni, vagy ennek a befolyását erőszakkal csökkenteni. Az általában elsivatagosodott hazai közbeszédben akár örülhetnénk is egy-egy nemes protestáns szónoki hagyományokon iskolázott megszólalásnak. Amikor azonban tudatos az áthallás, tehát valami furcsa politikai célt szolgál az, hogy paposan fogalmaz valaki, vagy például a Gyurcsány-féle narancsos buktás történet, már belülről súrolja a blaszfémia határait. Ez ellen már az én jóízlésem tiltakozik, és ezt megteszem nyilvánosan is. Ezt hivatalosan szabályozni nem lehet, kinek-kinek az ízlésére van bízva. Van, akinek a szájából hitelesen hangzik, ha a hitre apellál, van, ahonnan mesterkélten. Azt se felejtsük el, hogy Kádár Jánosnak az a konszolidációra utaló alapmondata, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van, szintén Márk evangéliumából való. 

– Ez csak nálunk jelent megütközést vagy külföldön is? Hiszen más országokban az egyházak képviselői erőteljesebben vannak jelen a politika területén, mint hazánkban. 

– Külföldön azért tűnik ez fel kevésbé, mert ott – Obamát tekintve például az Amerikai Egyesült Államokban – az emberek mindennapjainak sokkal inkább része ez a biblikus beszédmód. Amerikában az embereknek nagyobb százaléka vallásos, mint nálunk, így az a retorika, amiben kicsivel több a pátosz, kicsit több az olyan szó, amit egyébként csak liturgikus környezetben hallani, nem üti meg annyira az emberek fülét. Az SZDSZ kampányában a Jöjjön el az én országom! azonban nagyon rosszul hangzott, ez azonban önmagában még kevésnek bizonyul ahhoz, hogy bárki prófétává váljon az emberek szemében. 

– Beszéljünk arról, hogy ön hatalmas reformgondolatokkal vetette bele magát a magyar evangélikus egyház megújításába. Ez a világ menetének törvényszerű folyománya?

– Munkám során láttam elég korszerű és hatékony szervezetet, de azt is látom, hogy az egyház nem így működik. Nem szeretem, amikor a hagyománytiszteletet összekeverik a rossz hatékonysággal. Azt gondolom, hogy az egyház lehet attól még hitvalló és következetes, ha például a gazdálkodását, vagy a belső jogrendszerét modernizálja és hatékonnyá teszi. Szerintem ez azért is fontos, mert így a világi közvélemény előtt is sokkal hatásosabban tud megjelenni. 

– Ezért mondta azt székfoglaló beszédében egy Bach-kantátából idézve, hogy gyenge és szapora lépésekkel igyekszik a szolgálatba? 

– Az ember ne bízza el magát, ha újítani akar. Közegellenállás mindig van, nagy a szokás hatalma, és sokszor azt hisszük, hogy az új megoldások bevezetése nem éri meg a fáradozást. Az én dolgom az, hogy folyamatosan azt mondjam: De, de, meglátjátok, megéri! Lassan ez beérik. Azt látom, hogy néhányan már kezdik ezt megérteni. 

Pályakép: 

Prőhle Gergely 1965-ben született Budapesten. Bölcsészetet és nemzetközi kapcsolatot tanult. Ösztöndíjas volt Jénában és Hamburgban. 1983-ban Ki mit tud?-ot nyert jazz zenekarával. 1989-től az ELTE-n tanított, 1993-tól a német Friedrich Naumann Alapítvány hazai képviselője. 1998-tól közigazgatási államtitkár a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumban, 2000-2005-ig berlini és berni nagykövet. 2006-ig a Külügyminisztérium főosztályvezetőhelyettese, jelenleg a Roland Berger Stratégiai Tanácsadó munkatársa. 2006-ban választották meg az evangélikus egyház világi vezetőjévé. Nős, 4 gyermek apja.