Mint Pilátus a Krédóba?

Újdonságot jelent a húszéves magyar demokrácia történetében, hogy törvény szövegébe Isten említése is bekerül. Ez egyrészt szakítást jelent az államszocializmus korából átöröklött, aztán a liberális és posztkommunista erők által továbbérlelt materialista politikai frazeológiával. Másrészt pedig – ha nem is visszatérést hozzá, de – újragondolását és aktualizását egy évezredes tradíciónak. Persze a fanyalgó baloldali és liberális értelmiség bizonyára feudális gondolkodásmódot, s a középkor visszatértét emlegeti majd, talán még az inkvizíció fölújítását is vizionálja.

A transzcendensnek a törvényszövegekben és hivatalos okmányokban való említése nem ment ritkaságszámban a nyugati keresztény hagyományban (az más kérdés, hogy például az iszlám vallású török birodalom diplomáciai irataiban is gyakran olvasható Allah neve, s már az ókori görögök és rómaiak is hivatkoztak isteneikre). Sőt magánlevelezésben és a beszélgetésekben is emlegették a régi korok polgárai a Teremtőt. A hazánkban vidéken még az utóbbi évtizedekben is használatos Adjon Isten! formula jókívánságnak számított, hiszen Isten áldását kérte a köszöntöttre (tudniillik, hogy legyen jó, szerencsés, áldott napja). Vagy a tizenötödik századi Itáliában Niccolo Machiavelli magánleveleiben is Krisztus oltalmába ajánlotta szeretteit. Az elmúlt ezer évben tehát Istennek a közbeszédben és a gondolkodásban való állandó megjelenése az egész keresztény világot behálózta. Úgy a magánélet szféráját, mint a hivatalos szövegeket, köztük a törvényeket is.

Egyik korai magyar jogforrásunk, Szent István első törvénykönyve elöljáró beszédében is Istent említi. A későbbi átiratokban fönnmaradt szöveg egyik variációja szerint „a Szentháromság egy Isten nevében”, másik változata alapján „a mi Urunk Jézus Krisztus nevében” bocsátja ki törvényeit az államalapító király. A teremtő Istent a törvényszövegekben megemlítő keresztény tradíció egészen napjainkig megmaradt több államban. Így például a katolikus többségű Írország és a többnyire görögkeleti ortodoxok által lakott Görögország alkotmánya is a „Szentháromság nevében” íródott.

Isten nevének a törvényekben való megjelentetése kifejezi a törvényhozás többségének hagyománytiszteletét, valamint (a szűkebb konfesszionális keretektől független) vallási és világnézeti alapállását. Ezek mellett azonban nagyon fontos teológiai és etikai tartalma is van. A történelmi keresztény egyházak ugyanis azt tanítják, hogy az emberi életnek és az azt meghatározó erkölcsi szabályoknak a kiindulópontja a Teremtő. A katolikus egyház katekizmusa szerint a morális mellett a polgári törvény is Istentől ered. 1951. pontjában olvashatjuk: „A törvény illetékes tekintélytől a közjó érdekében kibocsátott cselekvési szabály. Az erkölcsi törvény értelmes rendet tételez föl a teremtmények között, melyet javukra és céljuk érdekében a Teremtő hatalma, bölcsessége és jósága határozott meg. Minden törvény első és utolsó igazságát az örök törvényben találja meg.”

A Kövér László és Semjén Zsolt által benyújtott, a Parlament által elfogadott A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről című törvény bevezetésében az azt megszavazó polgári képviselők (pontosabban közülük is csak azok, akik hisznek benne) előrebocsátják, hogy szerintük Isten a történelem ura. Ebben – lévén polgári, kereszténydemokrata politikusokról szó –, úgy vélem, nincs semmi különös. Isten neve a törvény preambulumába pedig nem úgy kerül, mint Pilátus a Krédóba, hanem egy régi európai keresztény törvényalkotási hagyomány nyomán.