Mindenkor, mindenhol Jézus szeretetét adta – Száz éve született Keken András, a Deák tér híres lelkipásztora, a szegények, árvák és üldözöttek segítője
Ami Hamvas Bélából láthatóvá vált, annak vége van. Ami láthatatlan volt, az ott van az örökkévalóságban. Nem azért, mert roppant szellemi erőfeszítéssel ő odagyötörte magát a végtelenség kapujába, hanem azért, mert vezette, s most tartja őt az örök irgalom, a végtelen szeretet… E szavakkal temette 1968-ban Szentendrén a huszadik század egyik legkülönösebb filozófusát, polihisztorát, „keményhitű, sziklaerkölcsű prófétáját” Keken András evangélikus lelkipásztor. Alig hat év múlva a Farkasréti temetőben már őt búcsúztatta hűséges lelkésztársa a Római levél 8. részét idézve: „…ez az igényes, jó ízlésű vándor csak egyet kért: Istent, a Jézusban felismerhetőt… Ettől az Egytől nem választotta el őt sem magasság, sem mélység… Ettől az Egytől nem ragadhatja el a halál sem.” Forrás: Magyar Hírlap / Faggyas Sándor
Sem magasság, sem mélység… címmel írta meg a száz éve született Keken András életregényét Fabiny Tamás evangélikus teológus, lelkész, az északi egyházkerület ötvenéves püspöke, aki fiatalemberként Keken konfirmandus tanítványa volt, s 1982-es lelkészavatására az özvegytől megkapta egykori lelkésze Luther-kabátját, amelyet azóta is minden szolgálatán visel. Az evangélikus püspök (egyébként volt újságíró, szerkesztő) azért írt regényes, olvasmányos, egyúttal történetileg hiteles, dokumentumokban gazdag könyvet Keken Andrásról, mert szerinte Ordass Lajos vagy Sztehlo Gábor mellett az ő élete, szolgálata, tanúságtétele az elmúlt vérzivataros, léleknyomorító évszázadban ma is érvényes minta és követendő példa lehet a magyar evangélikusok s minden Krisztus-követő, Isten-kereső ember számára.
A tanító édesapját kisgyermekként elvesztő, félárva Keken András életútja a nógrádi kis faluból (Bokor) az aszódi evangélikus főgimnáziumon és a soproni teológiai fakultáson, majd a hódmezővásárhelyi és környéki evangélikus szórványok világán át a pesti Deák téri evangélikus gyülekezetig, „az ország templomáig” vezetett. 1941-től 1974-ig, haláláig – ha megszakításokkal is – a Deák tér volt a szolgálati helye. Mindig, minden korban és körülmények között Jézus szeretetének megmutatása és továbbadása, mások segítése, a nyomorultak sorsának jobbra fordítása volt szolgálatának legfőbb célja, akár szószéken prédikált, akár árva gyermekeket gondozott és nevelt föl feleségével (a harmincas évektől szinte élete végéig), akár üldözötteknek (1944-ben zsidó származásúak százainak) nyújtott menedéket. Nemcsak hirdette, de tette is, hogy a vészterhes időkben nem lehet Jónásként elmenekülni a biztosnak hitt, kényelmesnek remélt gyáva élet felé, hanem azon a helyen, ahová Isten küldött, ott kell helytállni, és elvégezni kötelességünket. Keken Andrást kis híján kivégezték előbb a nyilasok, nem sokkal később az oroszok, túlélte az evangélikus egyház rákosista bedarálását, 1949-ben erőszakos eltávolítását a Deák téri lelkészi állásából, 1950-ben az ÁVH általi elhurcolását és a kistarcsai internálását, majd a belső száműzetésben végzett nehéz fizikai munkát.
1956. október elején térhetett vissza lelkészként „a maga városába”, s a Deák téren élte át a forradalmat és szabadságharcot, majd a kommunista restaurációt. Rákényszerítették, hogy bizonyos szinten együttműködjék a Belügyminisztériummal, de Fabiny Tamás szerint valójában senkinek sem ártott, s az esendőségével együtt is hiteles, becsületes embernek tartja Keken Andrást. Ő így vallott magáról: „Újra és újra próbálkozni, újra és újra megszégyenülni – úgy látszik, ez a mi sorsunk! De mit tegyünk? Jézus küldött erre az útra, s nekünk a szívünk szakadna meg, ha nem tehetnénk azt, amivel ő megbízott!” Ezért hirdette az evangéliumot, tanított, szolgált, harcolt, épített, segített, osztozott a rá bízottak sorsában, s hű volt és maradt Urához, Jézus Krisztushoz mindhalálig.
