Meszlényi püspök hazaszeretete
Meszlényi Mária a nyolcadik emeleten lakik, de a lift csak a hetedikig jár. Ami azért nagy baj, mert Mária szeret kimozdulni a lakásból, ügyeket intéz, a legtöbbet egyenesen a Jóistennél. Úgy képzelem, beszélő viszonyban vannak. Mária asszony hite csorbítatlan, az élet elszomorító eseményei soha nem keserítették el annyira, hogy szembeforduljon vele. Meszlényi Zoltán mártír püspök egyik legközelebbi rokona, vele beszélgettünk a püspök boldoggá avatása előtt. Forrás: Magyar Hírlap / Apáti Miklós
Mária asszony a Meszlényiek nagy családi asztaláról mesél, ahol nem csak ünnepnapokon, minden lehetséges alkalommal találkozhatott a rokonság. Zoltán bácsival, a későbbi püspökkel kislányként találkozott, s rajongó szeretettel mesél róla. „Amikor Rómában tanult Zoltán bácsi, akkor is, onnan is segítette a családját, minden hazalátogatása ünnep volt a család számára. Mindent megosztott a családjával. Vasárnaponként meghívta az egész nagy családot az esztergomi püspöki palotába.” Zsenge gyermekkora legszebb éveiben találkozott Zoltán bácsival, 1948-ban látta utoljára. Ennek oka az volt, hogy édesanyjával Baranyába költöztek, egy kis faluba, így próbált menekülni a család a szegénység elől. Baranyából Pestre jönni vagy Esztergomba, az nem volt két fillér. Mária asszony a keresztanyjától tudta meg, Meszlényi Zoltánt azzal gyanúsítja az ÁVH, hogy az egyházi kincseket ki akarja csempészni az országból. „Nagybátyámnak esze ágába se volt ilyesmit csinálni, de Péter-Pálkor megjelent az ÁVH. Ketten jöttek, az egyik letépte a melléről a nagy, gyönyörű keresztet, belekaroltak jobbról-balról, kivezették a szobából. Ezt csak a házvezetőnőtől tudta meg keresztanyám, s tőle én. Innen kezdve senki nem látta többé.” Keresték a rokonok, hiába. Senki nem árulta el, hol van.
Még halála után sem mondta meg senki, hogy mi történt vele, mígnem egy börtönőr, aki Kistarcsán vigyázott rá, elmondta, hogy hol van eltemetve. Ezután – évek múlva – exhumálták, s teljes titoktartás mellett temették el Esztergomban. Mária asszony olvasott arról, hogy Hatvanban, a hatvani templom falán emléktábla tudatja: „Dr. Meszlényi Zoltán Lajos püspök esztergomi káptalani helynök Hatvanban született, és 1892. január 15-én ebben a templomban nyerte el a keresztséget. 1950. június 29-én elhurcolták esztergomi lakásából. A kistarcsai internálótáborban halt meg 1953. január 11-én. Jelmondata: Fidenter ac fideliter – Hittel és hűséggel.”
Leutazott Hatvanba, emlékszik, 2001 volt, október, és elég hideg. Fázott, de lelkét melegség járta át, amikor nagybátyja nevét olvashatta az emléktáblán. Ettől kezdve minden év októberében megjelent Hatvanban, bemutatkozott, bemutatta Meszlényi Zoltán arcképét, s a helyi emberek körében forgolódva elhatározták, minden fórumot megjárnak, hogy a mártírhalált halt püspököt boldoggá avassák. Jó szövetségesre talált a hatvani Pálos Frigyes prépost-plébános személyében, aki már az emléktábla elhelyezésekor utalt Meszlényi Zoltán rendkívüli érdemeire, türelemmel, alázattal viselt szenvedéstörténetére. „Senkinek nincs fogalma arról, hogy mit szenvedhetett…” Mária asszonynak meggyőződése, hogy az ő Zoltán bácsija nemcsak értük, a családért, egyházáért, Esztergomért, hanem a magyar hazáért áldozta fel magát.
Ide, a nyolcadikra is felhallatszik egy mentőautó szirénája, rohan az Árpád hídon át, innen nem látszik, van-e már benne beteg, vagy most szalad érte. Új és új szenvedéstörténetek közt éljük napjainkat. Egy sóhajjal végezzük a beszélgetést, s már nem emlékszem, talán mindegy is, hogy ez sóhaj a mentőautó száguldozása miatt vagy Meszlényi Zoltán sokáig titkolt mártíriuma okán szakadt ki belőlünk.
