Megkérdeztük – A határnyitásról

Létrehozás: 2009. augusztus 18., 20:21 Legutolsó módosítás: 2009. augusztus 18., 20:22

A Magyar Hírlap hasábjain a páneurópai piknikről kérdeztek ismert embereket. Forrás: Magyar Hírlap

Lezsák Sándor, az akkori MDF elnökségi tagja: Először is, én nem voltam kezdeményezője a páneurópai pikniknek, ez az MDF debreceni és soproni szervezeteinek történelmi érdeme. Az elnökségben magam is támogattam a szervezőket, de tevőlegesen a pikniket követően, a határ 19-i lezárása után kapcsolódtam be az eseményekbe. Azokban a napokban már pattanásig feszült a helyzet, az NDK-sok a végső kétségbeesésben vergődtek. Jöttek a hírek csoportos szervezkedésekről, hogy nekimennek családostól a határnak, vállalják az öngyilkos kockázatot is, jöttek a rémhírek, hogy egy vagy több menekültet lelőttek, egyszóval az MDF elnöksége felelősséget érzett a kialakult helyzetért. Elnökségi ülésen arra vállalkoztam, hogy feleségemmel leutazunk a határra, s ha a kormány nem cselekszik, akkor megszervezem az áttörést. A helyszínen többek között a piknik egyik szervezőjével, Magas Lászlóval kezdtem hozzá ehhez a végső elkeseredésből fakadó tervhez. Két nap alatt fölmértük a lehetőségeket: gyülekező a meghatározott helyen és időpontban, különvonat, kocsioszlop, táborhely több száz, netán több ezer menekültnek a határon, s a megadott időpontban televíziós társaságok, újságírók kíséretében nekivágunk a határnak. Tervünk gyorsan kitudódott, és Horváth István belügyminiszter igen keményen üzent a sajtóban: az MDF minden különakcióját megakadályozzák. Valószínű, feltételezték rólunk, hogy képesek vagyunk egy elszánt határnyitó kísérlet megszervezésére. A fenyegető nyilatkozat mellett jött egy telefon is: csak néhány napot várjunk, és a kormány megnyitja a határt a keletnémet menekültek előtt. Az előkészületeket leállítottam ugyan, de készenlétben maradtam, mert nem gondoltam, hogy néhány nap múlva, szeptember 11-én csakugyan megnyílik a határ.


Balog Zoltán, 1989-ben a református egyház menekülteket segítő programjának szervezője: Nekünk magyaroknak is gyomorszorító érzés volt átlépni a határt, hiszen nem tudhattuk, hogy mit és miért kérnek számon esetleg rajtunk. Képzeljük el, hogy mi érezhettek az NDK-s menekültek! A keletnémet titkosszolgálat, a Stasi mindenhol jelen volt, így a csillebérci táborban is, ahol én fiatal lelkészként segítettem az NDK-sokat. Akkoriban kicsit értetlenkedve fogadtam a menekülési tervet, mert úgy véltem, hogy itthon kell maradni, és megváltoztatni a rendszert. Nemcsak szegények, hanem jó egzisztenciájú családok is szép számmal voltak a táborban, akik mindent egy lapra tettek fel. Az NDK-ban nem volt olyan tradíciója az egyháznak, mint például Lengyelországban, ám ezekben a napokban egyre többen kezdtek el érdeklődni a vallás iránt. A menekültek a nyugatnémet Vöröskereszt segítségével jó ellátásban részesültek, de lelkileg a bizakodás és a reményvesztettség között vívódtak. Amikor végleg megnyitották a határt, autóval én is Ausztriáig kísértem a menekülteket.


Pozsgay Imre, 1989-ben államminiszter, a piknik fővédnöke: Azért kértek fel erre a tisztségre, hogy pozíciómnál fogva segíthessem a kivitelezést. Demonstratív formát akartunk adni a változásnak, a vasfüggöny lebontásának, és én lehetőséget láttam arra, hogy egy osztrák–magyar baráti összejövetel mellett egyben a német menekültek problémáját is megoldjuk. Az akkori egyezmények szerint ezeket a keletnémet állampolgárokat vissza kellett volna toloncolni az NDK-ba, ám ezt a magyar kormány nem tette meg, de lehetőségünk és eszközünk sem volt, hogy Nyugatra engedjük őket. Arra gondoltam, hogy ha augusztus 19-én, pár órára megnyitva a határt, néhány száz menekültet átengedünk, akkor ez precedenst teremt majd. A szovjetek ellenállására ekkor már nem kellett számítani. Fontos kiemelnem, hogy az akkori hírekkel ellentétben a magyar határon már nem volt érvényben tűzparancs. 1978 óta a határőrök csak akkor használhatták fegyverüket, ha az életük veszélyben forgott. Természetesen ilyenről szó sem volt az NDK-s menekültek esetében. A nyitás után határzárt rendeltek el ugyan, de augusztus 25-én a magyar kormány már az NSZK-ban, Bonnban tárgyalt. Ennek eredményeképpen szeptember 11-én végleg megnyitották a magyar–osztrák határt.
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben