Lonci néni a devecserieket vigasztalja

Szűcs Ilona, vagyis Lonci néni nyolcvan lesz jövőre. Tizenegy unokája, egy dédunokája van. Kerényi Lajos plébános küldte harminc évvel ezelőtt az István Kórházba.

– Emlékszem egy hölgyre, aki összeveszett a húgával. Sokat beszélgettünk, míg végül sikerült meggyőznöm, hogy béküljenek ki. Vettem egy lapot, karácsony közeledett, elküldtük. A húga bejött a férjével, kibékültek. Nemsokára elment a húg. A hölgy nagyon örült, hogy az utolsó percben kibékültek.

Öngyilkososztály

Most Hermannal és Máriával két másik önkéntessel megyünk a második emeletre. Herman még nincs harminc, tanul és közben minőségbiztosítással foglalkozik. Mária mozgásukban akadályozott gyerekekkel foglalkozik.

Elhaladunk az öngyilkosok osztálya mellett.

– Zolival itt találkoztam először – meséli Lonci néni. Túladagolta magát. Hallottál Medjugorje-ről? Kérdeztem tőle első találkozásunkkor. Ott meggyógyulhatsz. A fiú lelkes volt, megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Adtunk neki pénzt és elmentünk. A fiú felhívta a drogdílerét, aki bejött, eladott neki egy újabb adagot, amivel Zoli belőtte magát. Az orvos észrevette, kirakta. Reggel a kórház előtt találtunk rá. Végül mégis elment Medjugorje-ba, majd Lourdes-ba is, három és fél év múlva tért haza. Azóta rendszeresen imádkozik, kibékült a szüleivel, megnősült, gyerekei vannak.

II. krónikus belgyógyászat, olvasom a hetvenes évek stílusát idéző feliratot, míg a rehabilitációs osztályra érünk. Köznapi nevén: elfekvő. Az első terem közepén asztal, sárga művirággal, a terítőként Péterfy Kórház feliratú lepedő szolgál. A sorokban idős hölgy tátott szájjal alszik. Egy másik nyolcvanas rövidre nyírt haja ősz, felül, amikor meglátja Loncit.

– De régen láttam! – kiált fel.

– Egy hónapja, kedves! Hogy van? Sokan elmentek azóta… – válaszol Lonci néni.

Herman és Mária közben a kerekes táskából kék fedelű műanyag dobozokat vesz ki. Van mákos, almás, csokis és baracklekváros sütemény. Négyes csoportokban vékony szalvétára helyezik őket, majd ők is egy-egy ágyhoz lépnek. Beszélgetnek a betegekkel.

– Imádkozik kedves? – ül oda egy másik ágy szélére Lonci néni.

– Szoktam, de olyan nehéz szeretni az a szemben fekvőt – mutat egy kockás flanelinget viselő fiatalabb hölgyre.

– Imádkozzon érte – simogatja meg a hátát.

„Bálványimádók” – hitvita a kórteremben

– Ki cukros? – kiabál Mária. Nem válaszol senki. Amália nővér lép be, mintha hallotta volna a kérdést.

– Ő ott a sarokban, rózsaszín hálóingben nem ehet sütit. Inzulinos.

A többiek vékony ujjaikkal mohón kapnak a friss sütemény után. De a második pillanatban lelassulnak, majszolva eszegetnek. Amikor végeznek, Lonci néni hangosan imádkozni kezd: Mi Atyánk… a betegek bekapcsolódnak. – Az Úristennek kedvesek vagytok, ti betegek és öregek – fejezi be. Összepakolunk.

Egy hatvanas hölgy felugrik, amikor a következő terembe lépünk.

– Bálványimádók! Mit kerestek itt? Hittem nektek, amíg nem kezdtem olvasni a Bibliát. De az Istennek nincs anyja! Hogy lehet Szűz Máriához imádkozni! – siet ki kiabálva a teremből.

– Nem tudja, mit beszél – konstatálja Lonci és egy vörösre festett hajú hölgyhöz lép. Az asszony keserűen mondja, hogy nem szereti őt a Jóisten, mert különben nem halt volna meg a férje két hónapja. Most már senkije nincs. Gyerekei nem születtek, a szomszédasszonya öntözi a virágait, ő szokta néha látogatni. Két hete ő is elutazott. A vörös hajú két év óta él itt.

Devecser: mindkettőnk lába megégett

Nyílik az ajtó, egy rövid szoknyás nő szatyorral a kezében egy idős nénihez lép. Süteményt hozottő is. Kibontja, tördelni kezdi, a néni megpróbál felülni, nem sikerül. A fiatalabb gyengéd mozdulattal párnákat helyez a háta mögé, etetni kezdi. Itt is imával fejezzük be. A terem, ahová megyünk, férfiosztály. Az ajtó fölött nagy képernyős televízióban hangosan a Megasztár reklám megy. Középen itt is asztal művirággal és fehér lepedővel borítva, rajta szalvétával díszített fadobozok. Imre készítette, akinek a kezén tetoválás: Jó szerencsét!

– Bányász volt?

– Nem, csak szerettem volna lenni. Képzelje, itt még házasságok is köttetnek – tér át más témára. Kiderül, Imre rendőr volt évekig, aztán depressziós lett. Ágya alatt papírdobozokban könyveket mutat.

– Az a baj, hogy nem lehet itt beszélgetni senkivel. Nem tudják, mikor volt a mohácsi vész, és az osztrák császárság sem érdekel senkit. Imre verset is ír. Épp szaval, amikor Ágnes nővér belép.

– Az utolsó szobában az idős házaspár Devecserből jött – súgja Lonci néninek.

A rézsútra nyitott ajtón belátni az apró szobába, ahol F. László és felesége, Rózsa Ildikóval, az unokahúggal beszélgetnek. Az ablak alatt öt-hat nejlon táskában ruhák, a kis asztalon Amodent fogkrém, fogkefék, sütemény és szőlő.

– Bejöhetünk? – kérdezi Lonci néni, mire a hetvennyolc éves Rózsa szívélyesen helyet mutat. Nem kérdezünk semmit, úgy mondják, hogy László, a férj nyolcvannégy éves és ebéd után voltak, amikor jött a víz.

– Valaki csöngetett az ajtón. De mire kiértem, már elment. Csak a hangját hallottam: jön a víz, az erdészetből jön a víz, kiabálta. Gyorsan szaladtam a Laciért, a nyári konyhában volt.

– Nem tudtuk, miféle víz ez, csak éreztük, menekülni kell. Fel a padlásra. De nem elég gyorsan. Mindkettőnk lába megégett – mondja F. László, és kérésünkre lehúzza a zokniját. Lába ujjai még mindig sebesek.

F. Lászlót feleségével és még tizenhét emberrel aznap délután helikopterre tették, és Budapestre szállították. A baleseti sebészeten eltöltött egy hét után kerültek az Erzsébet kórházba. Már mehetnének, de nincs hová. Az asszony sír, mindenük odalett. Gyerekük nincs, talán egyik rokonuk a szomszéd faluban befogadja őket, kapnak egy szobát.

Lonci néni megfogja Rózsa asszony kezét. Hosszabb csend következik.

Az Úr minden hajszálunkat számon tartja, ne féljenek. Minden rendbe jön, csak imádkozzanak – mondja aztán.