Közelebb Krisztushoz, közelebb egymáshoz

– Az első ökumenikus alkalmak több mint húsz éve kezdődtek Nagykanizsán, illetve a város vonzáskörzetében. Úttörő szerepe volt ebben a nagyrécsei Grétsy János plébános úrnak. Az ő nyitottsága, szeretete, befogadó készsége révén a nagykanizsai evangélikus és református gyülekezet tagjai a már működő országos imahét kapcsán egy alkalommal Nagyrécsén találkoztak, ahol a szentmise keretein belül egy protestáns lelkész is hirdethette Isten igéjét. Az imahét 1991-ben kezdődött meg városunkban a jelenlegi formájában.
– Korunk, társadalmunk rákfenéje a széthúzás, az „Oszd meg és uralkodj!” szemlélet. Vélhetően az imahét az összetartozást kívánja erősíteni?
– Az imahét alkalmai rávilágítanak arra, hogy sokkal erősebbek az összetartó kapcsok, mint amik elválasztanak bennünket egymástól. Ebben a közösségben csak gazdagodhatunk. Megtapasztaljuk, hogy egy-egy felekezet liturgiája, kegyessége, Krisztushoz kötődő hite, bizodalma, reménysége, a Szentháromság Istennek, az Atyának, a Fiúnak, a Szentléleknek segítségül hívása, dicsérete, magasztalása nyilvánvalóvá teszi, hogy mi egy testnek tagjai vagyunk. Kétségtelen, hogy a történelem során a részekre szakadtság következtében ennek a testnek fájdalmát is éljük. Örvendetes volt ráébredtünk arra, hogy Krisztus keresztje összetart minket. Minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz. Ezt egy kocsikerékkel lehetne szimbolizálni, amit a küllők tartanak össze, miközben a középpontban az agyhoz, a meghajtó tengelyhez csatlakoznak. Ha nincs ez a középpont, akkor szétesik az egész. Ilyen a mi keresztény életünk is. Ha nem kapcsolódunk a középpontban lévő Krisztushoz, akkor szétesünk. Krisztus segítségével teremthetünk egy funkcionális egységet, amelynek nem csak szavakban, templomban bezárt közösségben kell jelen lennie ebben a világban. Semmit sem érne a kereszténységünk, ha bezárkóznánk.
– Gyakran hallani, hogy a hit magánügy…
– Valóban, legszemélyesebb magánügyem az Istennel való kapcsolatom. Ha átélem, hogy ő bűnbocsánatot adott Krisztusban, aki életét adta értem, feltámadt; onnantól kezdve már a legszemélyesebb közügyem lesz őt képviselnem. Nem hatalommal, erőszakkal, hanem az ő lelkével.
– Az idei imahét miben különbözött az eddigiektől?
– Az ideit a Jeruzsálemben élő keresztyének állították össze. Tudjuk, hogy ott békétlenség és viszály van. Gyakran veszély fenyegeti az ott élőket. Nehéz megtalálni a békesség, a kiengesztelődés útját. Ezért nagy jelentőségű, hogy az ott élő keresztyének úgy állították össze az idei imahét vezérfonalát, hogy visszautalnak a kezdetre. Az első keresztyén közösségek, gyülekezetek tulajdonképpen az egyház születésének idejére, vagyis pünkösdre utalnak, amikor a Szentlélek kiáradt. Az akkor megtért háromezer emberből jött létre az első gyülekezet. A vezérfonal azt idézi meg, hogy akkoriban a keresztény közösségek egyek voltak, mert a Szentlélek teljes egységet teremtett. Egyek voltak a közösségi létben, az apostoli tanításban. Mindenkit nyitottsággal befogadtak. Egyek voltak a kenyér megtörésében, az asztalközösségben, de az úrvacsorában Krisztus testének és vérének közösségében is részesültek. Egyek voltak az imádságban. E négy pillér nyomán olyan közösség épült, hogy a kívülállók csodálatát váltották ki. Ez a négy pillér áll most példaként előttünk ezen az imahéten. Ezekből merítünk erőt. Lássuk meg, hogy közösségben tudjuk megélni a kereszténységet! Egymásra vagyunk utalva ebben a világban.
– Az előző évekhez képest nőtt az érdeklődés? Többen vettek részt az alkalmakon?
– Nagy örömmel tapasztaltam, hogy valamennyi alkalomkor megteltek a templomok. Más felekezetekhez tartozó lelkésztársaimmal azon gondolkodunk, hogy nem kellene megelégednünk az évenkénti egyszeri imahéttel. Keresni kellene a kapcsolódó pontokat, a közösségteremtő alkalmakat, ahol a hitben erősíthetjük egymást, bár tudom, hogy lelkésztársaim tele vannak munkával, feladatokkal. Hatalmas igénybevételnek vannak kitéve. Jézus mondja: Az aratnivaló sok, a munkás kevés. Imádkozunk, hogy az Úr további munkásokat küldjön az ő aratására.
– Ha már a munkánál tartunk, úgy tudom, rendszeresen ön szerkeszti a helyi imahetek liturgiáját? Nem fárasztó ez?
– Nagy örömmel végzem e megtisztelő feladatot. Erre bármikor kész vagyok, mert ha az a kegyelmi ajándék adatik, hogy összekötő kapocs lehetek emberek, felekezetek között, akkor ez számomra nagy ajándék; így fogom fel. Egy-egy ilyen imahét feltöltődést jelent inkább a további időszakra.