Két évtizedes alapok
Idén januárban húszesztendős a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény. Az azóta alig módosított, kétharmados jogszabály lényegében megalapozta az egyházak és az állam viszonyát még a tényleges rendszerváltozás előtt, egyfajta mellérendeltségi viszonyt hozva létre. Semjén Zsolt (KDNP) szerint az egyházalapításra vonatkozó rendelkezések esetében mindenképpen változtatásokra van szükség. Forrás: Stáció magazin / (kd)
Húsz évvel ezelőtt, 1990. január 24-én szinte teljes egyetértésben fogadta el a parlament a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényt. Ez egy olyan alapot tett le, amelyről húsz év távlatából elmondható, hogy egyetlen későbbi parlamenti összeállítás sem szavazta volna meg – véli a jogszabály egyik előkészítője, Platthy Iván, akit a Németh Miklós által vezetett kormány művelődési minisztere, Glatz Ferenc nevezett ki az egyházakkal való kapcsolat koordinálására. Nem sokkal korábban ugyanis jogutód nélkül megszűnt a rossz hírű Állami Egyházügyi Hivatal, így ez a terület a művelődési tárcához került át, és kis kerülőkkel azóta is ott van. Platthy, aki korábban a művelődési tárca és a települések közti koordinálást látta el, az Antallkormány idején főosztályvezetőként, Horn Gyula miniszterelnöksége alatt címzetes államtitkárként dolgozott.
Az említett jogszabályra visszatérve: mivel kétharmados törvényről van szó, azóta kisebb módosításokra került csupán sor, mint például a tábori lelkészség kialakításakor. Húsz évvel ezelőtt a párbeszédet a nulláról kellett kezdeni az egyházak és az állam között, hiszen a diktatúra évtizedeiben a felekezetek lényegében karanténban voltak, hátuk mögött a Rákosi-rendszer agresszív, egyházellenes intézkedéseivel. A bizalom helyreállítása érdekében a volt államtitkár szerint hosszú távú garanciákat kellett lefektetni. Ennek megfelelően az említett jogszabály az egyházak szakértőinek bevonásával készült. „Valódi kuriózumról beszélhetünk, ugyanis a törvény alapvetően nem az egyházakról rendelkezik, hanem az ember szabadsága felől közelíti meg a kérdést” – mondta Platthy.
Mellérendelt viszony
Az 1990 februárjában kihirdetett rendelkezések értelmében az egyházakat a bíróságok jegyzik be, és ez azóta is így van. Érdekesség, hogy ez alól a Magyar Katolikus Egyház sem volt kivétel, a Komárom-Esztergom Megyei Bíróságon jegyezték be, mondván, a főegyházmegye Esztergomban működik. A felekezetek, kvázi jogi személyként, saját maguk dönthetnek belső szervezetükről, ebbe az állam nem szól bele – mondja ki a törvény. Persze társadalom-, törvény- és alkotmányellenes tevékenységet nem folytathatnak.
A két évtizedes jogi szabályozás a mellérendelt viszonyra helyezi a hangsúlyt, abból a megfontolásból, hogy mind az állam, mind az egyház az emberek szolgálatáért van. Az 1990. évi IV. törvény preambulumában olvasható ennek szüzséje: „A magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében.” Ennek értelmében a társadalom érdekében folyamatos párbeszédet kell folytatnia a két „félnek”. Platthy szerint ehhez ennek az alapvető elvnek a jogi, formai, valamint módszertani kapcsolatrendszerét is ki kellett alakítani – az egyházakkal közösen.
A preambulumban megfogalmazott gondolatok is inspirálhatták a sajnos azóta már elhunyt Pregun Istvánt, a Görög Katolikus Hittudományi Főiskola rektorát – aki parlamenti képviselő is volt akkoriban –, hogy a törvényhez benyújtott módosító indítványában a hasonló egyházi és állami intézmények azonos mértékű támogatását javasolja. Már az ellenzéki kerekasztal mellett eldőlt ugyanis, hogy reprivatizációra nem kerülhet sor, így az egyházak csak a hitéleti szolgálat és az államtól átvállalt feladataik – mint például oktatás vagy egészségügyi szolgáltatás – ellátására alkalmas ingatlanok után kaphatnak természetbeni vagy anyagi kártalanítást. Gazdálkodni tehát nem tudnak, saját bevételük pedig szinte egyáltalán nincsen. Az állam ezért vállalja, hogy finanszírozza a tőle átvállalt szolgáltatásokat. Ezt az elvet teljesítette ki az 1997-es Vatikáni Szerződés, amelynek lényegi tartalmát mindegyik érintett egyházra kiterjesztette a jogalkotó.
„Iskolás” kérdések
A rendszerváltozás óta jelentősen megnövekedett számú egyházi iskolák finanszírozása gyakorta kerül a viták kereszttüzébe. Pedig Platthy szerint egyszerű a képlet. Az állam begyűjti a felekezetekkel szemben különböző adók kivetésével és gazdálkodási lehetőségekkel bíró helyhatóságoktól például az oktatásra a központi költségvetés által biztosított alapnormatíva felett fordított támogatást, s ez alapján számolja ki, hogy mennyivel kell kiegészíteni az egyházi fenntartásban működő intézményeknek is folyósított alapnormatívát. Mivel a naptári, vagyis költségvetési év nem egyezik a tanévvel, szeptemberben változhat a helyzet mind a tanulói létszámot, mind az önkormányzati ráfordítást illetően, a zárszámadási törvényben az állam „korrigálja” a támogatást. „Ez tulajdonképpen az előző és a tényleges év közötti különbség. Ez biztosítja a szektorsemlegességet” – szögezte le Platthy.
Az Állami Számvevőszék szerint ez utóbbi jogcímen mintegy négy és fél milliárd forinttal adós a kormányzat az egyházi iskoláknak, a 2008-as közoktatási kiegészítő normatíva összege pedig máig nem ismert, ugyanis – ahogy arra Erdő Péter bíboros is rámutatott – 2009-ben először fordult elő, hogy kimaradt a zárszámadási törvényből. A kabinet egy kormányrendeletet ígért tavaly a témában, mely rendezi ezt a kérdést. „Jogállamban a gyerek nem lehet alku tárgya, pláne ha az adatokból világosan kiderül, mennyibe kerül egy diák oktatása” – hangsúlyozta a volt politikus. Helyesen érvelnek tehát a felekezetek, amikor azt mondják, nem őket támogatja az állam, hanem az általuk ellátott, az államtól átvállalt feladatokat finanszírozza. Ez egyértelműen kiolvasható a húszesztendős törvényből.
Százfős limit
Semjén Zsolt, a KDNP elnöke szerint, miközben a preambulum reálisan szól az egyházak társadalmi súlyáról, mondván, az egyházak a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői, a hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési- oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében, addig a konkrét egyházalapításnál a fentiekkel ellentétesen egyháznak azt tekinti, amit száz személy alapít. „Tehát a vallás lényegétől, történelmétől és tevékenységétől függetlenül egy szabadidős egyesület szabályozását alkalmazza az egyházra, aminek így akarva- akaratlanul az az üzenete, hogy van, aki bélyeget gyűjt, van, aki horgászik, és van, aki katolikus” – érvelt az ellenzéki honatya. Hozzátette: a több mint száz felekezet jó része mögött puszta adócsalás, szélhámosság húzódik meg. De még ennél is ártalmasabb Semjén szerint, hogy „az egyházellenes politikai erők ezeket az álegyházakat és destruktív szektákat politikai céljaik érdekében támogatják”. Ezzel ugyanis relativizálni tudják a történelmi egyházak társadalmi tekintélyét.
A politikus szerint a parlamenti patkó túlsó felén ülő egyes képviselők ezért akadályozzák meg évről évre azokat a próbálkozásokat, amelyek az egyházalapítás feltételeinek szigorítását célozzák. Mivel kétharmados jogszabályról van szó, ezt könnyedén meg is tehették.
A módosítások tekintetében egyébként több javaslat is napvilágot látott az utóbbi időben. Egy ellenzéki országgyűlési beadvány például a civil szervezetekhez hasonló feltételeket támasztana, eszerint csak azon vallási közösségek részére lehetne átirányítani a felajánlott szja-egyszázalékokat, amelyeket legalább két éve jogerősen nyilvántartásba vettek. Egyesek pedig elképzelhetőnek tartanák egy egységes tájékoztató anyag, egyfajta „sorvezető” kiadását, amely a bíráknak szakmailag segítené felmérni, hogy reális-e a bejegyzésért folyamodó közösség igénye az egyházi státusra.
