Keserű pirula a szívcsakrásoknak: magyarellenes az újpogányság

A katolikus egyház régóta, az utóbbi időben egyre nagyobb intenzitással próbál fellépni az újpogány tanok terjedése ellen. A jelet Pápai Lajos püspök adta meg 2003 őszén, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége egyik győri rendezvényén. Előadásában hangsúlyozta, hogy mindenkinek joga van a pogány tanításokat követni, de ki kell jelenteni, hogy „nyílt, keresztényellenes támadássorozattal állunk szemben”. A püspök arra figyelmeztetett, hogy a sok tudománytalan írás megzavarhatja azokat, akiknek nincsenek „értelmiségi szintű” ismeretei hitükről. Negatív példaként Szörényi Leventét említette, aki a kereszténység helyett a pogány, ősi valláshoz való visszatérésre buzdít.

Szörényi és a hozzá hasonlók úgy tartják, hogy a Pilis szakrális hely, az „ősök szellemeinek kiemelt gyülekezőhelye”, Dobogókőnél pedig egyenesen a Föld szívcsakrája található. Mivel a legenda szerint az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrendet, a pálos rendet is Pilisben élő remeték hozták létre, a szívcsakrás hívek sajátos kapcsolatot vélnek felfedezni a pálos lelkiség és a magyar ősvallás között.

Ezért lehet csalódás számukra, hogy immáron Bátor Botond pálos tartományfőnök is bírálja az újpogány kultuszt, emlékeztetve arra: a pálosok életében a legelső helyen mindig is Jézus Krisztus állt. A tartományfőnök a katolikus egyház félhivatalos lapjában, az Új Emberben közölt cikkében előrebocsátja, hogy büszke a kereszténység előtti magyar legendárium alakjaira. Ugyanakkor – állapítja meg – „baj lenne, ha lemondanánk egy ezeréves küzdelem gyümölcseiről, sőt, károsnak és semmisnek tartva őket visszatérnénk egy olyan világba, amelyről csak homályos fogalmaink vannak, s amely épp ezért túlságosan ki van szolgáltatva az egyénieskedő, hangzatos és a valóságtól gyakorta elrugaszkodó következtetéseknek”.

A pálos tartományfőnök szerint a kommunizmus korszakát idézi az a vád, hogy az egyházához hű, gyakorló katolikus nem lehet eléggé magyar érzelmű honpolgár. Ennek épp az ellenkezője igaz. Amikor azonban „sok ember tudatában a nemzet és a nemzeti múlthoz kapcsolódó jelképeink isteni jelleget öltenek, bizony nem vagyunk messze attól, hogy egyértelműen megtagadjuk a világ Megváltóját, Jézus Krisztust”. Ha nemzeti kincseinken keresztül akarjuk megközelíteni a természetfeletti világot, akkor – írja Bátor Botond – akaratlanul is hamis istenképet fogunk kapni. Lehet, hogy ily módon felfokozottabb állapotban közelíthetünk a Szent Koronához vagy a turulmadár mítoszához, de soha nem fogjuk „abban az igazi nagyságban és méltóságban szemlélni, mint amikor Isten öléből” tekintünk rájuk.

Hasonló megnyilvánulásokkal mind gyakrabban találkozni, főleg azóta, hogy a katolikus püspöki kar tavalyi körlevele veszélyes jelenségként említette: „ma az újpogányság szelleme is erősödik”. Székely János püspök például a mátraverebélyi kegyhely Szentkút című lapjában a Jézus magyar gyökereiről szóló rögeszmével szállt szembe, nemrégiben pedig a nagy keresztény egyházak püspökei nem voltak hajlandók templomként elismerni azt a verőcei építményt, amelynek középpontjában pogány jelkép látható.

Vallási vonzatán túl a vita erős politikai töltetet hordoz, hisz – Tomka Miklós vallásszociológus korábbi nyilatkozatát idézve – a pogánykultusz gyakran szélsőjobboldali ideológiával párosul. Osztie Zoltán, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke az év elején nevén is nevezte a gyereket. Az újpogány irányzatok elvitatják a kereszténység meghatározó szerepét Magyarország kialakulásában és fejlődésében. „Nyugodtan kijelenthető tehát, hogy az újpogányságnak magyarellenes vetülete is van, ami egyfajta politikai radikalizmusban ölt testet. Való igaz, hogy mindezt elsősorban a Jobbik jeleníti meg” – mondta Osztie Zoltán, hozzátéve, hogy a keresztény értelmiségiek ezzel a szellemiséggel mindig is szembe fognak helyezkedni.