Jeanne d’Arc: a kifacsart szűztől az erotikus modellig

Az egy tudományos vizsgálat miatt ismét a vallásos közbeszéd tárgyává lett Szent Johanna története markáns filmalapanyagnak bizonyult az elmúlt száz év mozijában – egyre másra készültek a különböző megközelítési móddal dolgozó, olykor nagy vitát kiváltó alkotások a 15. századi, csodákkal átitatott kalandról. Az első komoly filmes kísérlet a filmtechnika egyik úttörőjéhez, a francia Georges Melies-hez fűződik. A tízperces, kézzel festett kópiájú némafilm a filmtörténet hajnalán született, kísérletező, ötletes, és a maga nemében látványos darab. A kor technikai lehetőségeihez képest próbálja minél drámaibban és plasztikusabban megmutatni a francia parasztlány életének főbb eseményeit: ahogy isteni indíttatásra a francia hadsereg élére állva harcot vívott az angolokkal, majd eretnekséggel vádolták és máglyán elégették.  

A drámai jelleget, és a szűz lelki-szellemi szenvedését, és szenvedélyes elhivatottságát hangsúlyozza ki Carl Theodor Dreyer 1928-ban készült Jeanne D’Arc filmjében, amely máig a filmtörténet egyik klasszikusa. A dán filmrendező alkotását a tavalyi Torontói Filmfesztiválon minden idők legnagyobb hatású mozijává választották. Dreyer forgatókönyve a per iratain alapul, a cselekményt egy napra sűrítve látjuk – a legdrámaibb mozzanatokra kihegyezve. A főszerepet Maria Falconetti játszotta, akinek ez volt az első és utolsó filmszerepe. Az általa megformált orléans-i szűz a filmtörténet legizgalmasabb színészi teljesítményei közé tartozik: végletesen kifacsart, elgyötört, mégis szenvedélyes alakítást láthatunk, ahol a színésznő nem eljátssza, hanem megéli, megszenvedi a szerepet. Ez a feldolgozás képileg a legnyomasztóbb az összes közül, minden másodperce az elhagyatottság, az elárultság és a kiszolgáltatottság légkörét árasztja. 

Amatőr főszereplőkkel és hiteles periratokat alapul véve mutatja be Robert  Bresson, katolikus francia rendező az orléans-i szűz életének utolsó eseményeit: a film a pert és az azt követő ítélet-végrehajtást puritán, tárgyilagos és szinte eszköztelen módszerekkel mutatja be. Dreyer szenvedélyektől izzó, az éghez kiáltó Szent Johannájához képest Bresson főhőse némán, majdhogynem érdektelenül vesz részt az eseményekben. „Isten nincs jelen a tárgyalóteremben” – szól egy korabeli összegzés a filmről, ami a film egyik legvitatottabb tanulsága is egyben. A végkicsengés miatt Bresson műve a bemutató után markáns kritikákat váltott ki, bár a film művészi értékeit nem vitatták. 

„Jeanne d’Arc egyike a legkülönösebb történelmi figuráknak, minden színésznő szerepálma” – nyilatkozta Milla Jovovich, a szupermodellből lett hollywood-i színésznő az 1999-ben készült Jeanne d’Arc mozi címszereplője. A férje, Luc Besson rendezte film ízig-vérig hollywood-i alkotás: látványos csatajelenetek, bulvármisztikus teológiai háttér, és erotikus szűz-ábrázolás. Egyvalami elmondható róla: ha nem is ez a legmélyebb, de vitán felül ez a legszórakoztatóbb Jeanne d’Arc film. A kérdés csak az, hogy ez mire elég?