Isten, haza, család, rettegés

A nyuszika anekdotabeli esetét tetszenek ismerni? Nos, csak bele kell kukkantani a hazai szoclib eszme valamely végső menedékéül szolgáló lapba, és máris mindannyiszor, újra és újra megelevenedik a mesebeli történet.

Tudják, amikor nyuszika elindul a medvéhez létrát kölcsönkérni, és odafelé menet addig lamentál, győzködi magát zsigerből (minden ténybeli alap nélkül) a medve esetleges negatív válaszáról, hogy célhoz érvén már csak beordít neki: – Cs...d meg a létrádat, medve! A Mancs szerkesztőségi cikke a holokauszttagadó, bakancscsattogtató, idült egyenruha mániás csoportocskákról leszállva mára komolyabb cél után nézett és talált is magának, a Jóistent.

Mert mi az, hogy a Trianon-törvény preambulumába csak úgy beleírták a nevét anélkül, hogy róla az ellenzékkel konzultáltak volna, ezért aztán innen már tényleg csak egy ugrás, és az Alkotmány is „aligha fogja sokáig istentelenül húzni", oh, borzalom! Hiszen „ezek" még az egyébként különösebben nagyra nem tartott, sőt, a liberálisok által amúgy éppen eleget csepült, közismerten klerikális Lengyelország alkotmányának megszövegezőin is túltesznek, miként az a lap által gondosan beidézett szövegrészletből is szerintük kitetszik.

Eszerint, amíg a lengyel isten csak egy „jóságos bácsi" volna, addig a mienk egyenesen a „történelem ura" akar lenni, és tényleg csak elfogulatlan szakértelmünk az oka -–süt a szövegből az üzenet – hogy nem írjuk ide annak a közismert személynek a nevét, aki egy pimf, a kétharmadot éppen csak meghaladó választási győzelem után már rögtön Isten közvetlen felhatalmazással bíró földi végrehajtójának képzeli magát.

A jelekből ítélve hiába rója fel népünknek a Heti Válasz mostani, nyomtatott számában az LMP vezetője a lehetetlenséget, miszerint a holokauszt eddig a bal-, Trianon pedig a jobboldalé lett volna, s hogy jó lenne ezen végre változtatni, a Mancs cikke a „gyűjteményt" újabb darabbal látszik szaporítani. Mert ha Isten, akkor egy keresztény fundamentumú erkölcsből formálódott, azon alapuló nyugati típusú társadalomban attól elválaszthatatlan a másik kettő, a haza és a (lehetőleg nagy) család is.

Mint a nemzet, vagyis a földi embercsoportok legnagyobb, őket védelmezni még valóban képes közösségének végső, összetartó erői. Teljességgel függetlenül mégpedig a dologtól, hogy aktuálisan éppen melyik – értéket létrehozni ugyan képtelen – párt, pártocska, avagy csoportosulás próbálja is az eszmét magának kisajátítani, bőven termő táptalajt nyújtva mindezen közben a közösség megtartására valódi veszélyt jelentő erőknek.

Ezért hát kedves, állandóan rettegő, s híveiket ugyanerre bujtogató liberális eleink, ha volnának szívesek végre belátni, hogy a hazai politikai palettáról önök egyáltalán nem véletlenül, vagy netán holmi aljas ármánykodás eredménye által töröltettek a minapi választások alkalmával. Nyíltan (Isten-) haza- és család ellenes programmal ugyanis még egy negyven éves lelki, szellemi terror alatt sínylődött népet is csak ideig-óráig lehet tévedésben tartani, hogy majd végül magára eszmélve az annál nagyobb dühvel forduljon megcsalói ellen.

Hogy pedig mi dolga lenne Istennek a magyar törvényhozásban, sőt, magában az Alkotmányban? Nos, éppen ugyanaz, mint Himnuszunk legelső helyén, amit aztán meg végképpen nem kívánunk valamely marketinges aggyal kiötölt, és megasztáros stílusban ránk tukmált „korszerűbbre" lecserélni, Isten minket úgy segéljen!