Húsz év vallásszabadság – Állta az időpróbát, megmaradt
Húsz évvel ezelőtt, 1990. január 24-én – szinte teljes egyetértésben – fogadta el az Országgyűlés a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényt. Nem sokkal azután, hogy jogutód nélkül megszűnt a rossz hírű Állami Egyházügyi Hivatal, és a terület a művelődési tárcához került. Kis kerülőket leszámítva, azóta is ott van. A nyolcvanas évek végén gyakorlatilag elölről kellett kezdeni a párbeszédet az egyházak és az állam között, hiszen az államszocializmus évtizedeiben a felekezeteket karanténba zárták, hátuk mögött a Rákosi-korszak agresszív, egyházellenes intézkedéseivel. Ezért a bizalom helyreállítása érdekében hosszú távú garanciákat kellett lefektetni, ezt célozta az említett jogszabály, amelyet az egyházak szakértőinek bevonásával készítettek elő. Forrás: Magyar Hírlap / Kacsoh Dániel
A februárban kihirdetett új rendelkezések szerint az egyházakat a bíróságok jegyzik be. Érdekesség, hogy ez alól még a magyar katolikus egyház sem volt kivétel: a Komárom-Esztergom Megyei Bíróságon jegyezték be, mondván, a főegyházmegye Esztergomban működik. A felekezetek, kvázi jogi személyként, saját maguk dönthetnek belső szervezetükről, ebbe az állam nem szól bele – mondja ki a törvény. Társadalom-, törvény- és alkotmányellenes tevékenységet nyilvánvalóan nem folytathatnak.
A két évtizedes jogi szabályozás a mellérendelt viszonyra helyezi a hangsúlyt, abból a megfontolásból, hogy mind az állam, mind az egyház az emberek szolgálatáért van. Az 1990. évi IV. törvény preambulumában olvasható ennek szüzséje: „A magyarországi egyházak, felekezetek, vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú, értékhordozó és közösségteremtő tényezői. A hitélet körébe tartozó munkálkodásuk mellett kulturális, nevelési-oktatási, szociális-egészségügyi tevékenységükkel és a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország életében.” Ennek értelmében a társadalom érdekében folyamatos párbeszédet kell folytatnia a két félnek. Érdemes közbevetni, hogy ez az elv egészen konkrét megfogalmazásban a sokak által vitatott uniós alapokmányba, a lisszaboni szerződésbe is bekerült.
A preambulumban megfogalmazott gondolatok is inspirálhatták a sajnos azóta már elhunyt Pregun Istvánt, a Görög Katolikus Hittudományi Főiskola rektorát – aki parlamenti képviselő is volt akkoriban –, hogy a törvényhez benyújtott módosító indítványában a hasonló egyházi és állami intézmények azonos mértékű támogatását javasolja. Már az ellenzéki kerekasztal mellett eldőlt ugyanis, hogy reprivatizációra nem kerülhet sor, így az egyházak csak a hitéleti szolgálat és az államtól átvállalt feladataik – mint például oktatás vagy egészségügyi szolgáltatás – ellátására alkalmas ingatlanok után kaphatnak kártalanítást. Gazdálkodni tehát nem tudnak, saját bevételük pedig szinte egyáltalán nincs. Az állam ezért vállalja, hogy finanszírozza a tőle átvállalt szolgáltatásokat. Ezt az elvet teljesítette ki az 1997-es vatikáni szerződés, amelynek lényegi tartalmát mindegyik érintett egyházra kiterjesztette a jogalkotó.
A rendszerváltozás óta jelentősen megnövekedett számú egyházi iskolák finanszírozása gyakorta kerül a viták kereszttüzébe. Pedig voltaképpen egyszerű a képlet: az állam begyűjti a felekezetekkel szemben különböző adók kivetésével és gazdálkodási lehetőségekkel bíró helyhatóságoktól például az oktatásra a központi költségvetés által biztosított alapnormatíva felett fordított támogatást, s ez alapján számolja ki, hogy mennyivel kell kiegészíteni az egyházi fenntartásban működő intézményeknek is folyósított alapnormatívát. Mivel a naptári, azaz a költségvetési év nem egyezik a tanévvel, szeptemberben változhat a helyzet mind a tanulói létszámot, mind az önkormányzati ráfordítást illetően, ezért a zárszámadási törvényben az állam „korrigálja” a támogatást.
Az Állami Számvevőszék szerint ez utóbbi jogcímen tartozik mintegy négy és fél milliárd forinttal a kormányzat az egyházi iskoláknak, a 2008-as közoktatási kiegészítő normatíva összege pedig máig nem ismert, ugyanis – ahogy arra Erdő Péter bíboros is rámutatott – 2009-ben először fordult elő, hogy kimaradt a zárszámadási törvényből. Ahogy arról lapunk is beszámolt, a kabinet egy kormányrendeletet ígért tavaly a témában, amely rendezné ezt a kérdést. A felekezetek úgy érvelnek, nem őket támogatja az állam, hanem az általuk ellátott, az államtól átvállalt feladatokat finanszírozza. Ahogy ez egyértelműen kiolvasható a húszesztendős törvényből is.
Megkérdeztük Platthy Iván volt címzetes államtitkárt, akit annak idején Németh Miklós miniszterelnök művelődési minisztere kért fel az egyházakkal való kapcsolattartás koordinálására, és részt vett a törvény megalkotásában. „Ez a jogszabály olyan alapot tett le, amelyről húsz év távlatából elmondható, hogy egyetlen későbbi parlament sem szavazta volna meg. Valódi kuriózumról beszélhetünk, ugyanis alapvetően nem az egyházakról rendelkezik, hanem az ember szabadsága felől közelíti meg a kérdést” – szögezte le a volt politikus. Platthy szerint a törvény kiállta az idők próbáját, amit az is mutat, hogy számos, egyházakat érintő rendelkezés épült rá a későbbiek során.
A jogszabállyal kapcsolatban azonban megfogalmazódtak kritikák is. Semjén Zsolt, a KDNP elnöke szerint, miközben a preambulum reálisan szól az egyházak társadalmi súlyáról, addig a konkrét egyházalapításnál a fentiekkel ellentétben egyháznak azt tekinti, amelyet száz személy alapít. „Tehát a vallás lényegétől, történelmétől és tevékenységétől függetlenül egy szabadidős egyesület szabályozását alkalmazza az egyházra, aminek így akarva-akaratlanul az az üzenete, hogy van, aki bélyeget gyűjt, van, aki horgászik, és van, aki katolikus” – vélte az ellenzéki honatya. Hozzátette: a több mint száz felekezet egy része mögött puszta adócsalás, szélhámosság húzódik meg. De még ennél is ártalmasabb Semjén szerint, hogy „az egyházellenes politikai erők ezeket az álegyházakat és destruktív szektákat politikai céljaik érdekében támogatják”. Ezzel ugyanis relativizálni tudják a történelmi egyházak társadalmi tekintélyét.
A módosítások tekintetében egyébként több javaslat is napvilágot látott az utóbbi időben. Egy ellenzéki országgyűlési beadvány például a civilszervezetekhez hasonló feltételeket támasztana, eszerint csak azon vallási közösségek részére lehetne átirányítani az szja felajánlott egy százalékát, amelyeket legalább két éve jogerősen nyilvántartásba vettek. Egyesek pedig elképzelhetőnek tartanák egy egységes tájékoztató anyag, egyfajta „sorvezető” kiadását, amely szakmailag segítene a bíráknak felmérni, hogy reális-e a bejegyzésért folyamodó közösség igénye az egyházi státusra.
