Hornokné Uhrin Erzsébet: „Ha a két ország közt konfliktus van, mindig mi húzzuk a rövidebbet”

HVG: Amikor felhívtam interjút kérni, szlovákul szólt bele a telefonba. Eszerint akikkel a leggyakrabban kapcsolatba kerül, családtagokkal, munkatársakkal, szlovákul kommunikál?

H. U. E.: Van, amikor szlovákul, van, amikor magyarul gondolkodom, néha nem is tudatosan használom ezeket a nyelveket. Amikor keresett, éppen egy szlovák nyelvű tanulmányt írtam, valószínűleg ezért szólaltam meg szlovákul. A kutatóintézetben így beszélgetünk egymással. A férjem magyar, de otthon a kislányommal szlovákul is szoktam beszélni. 

HVG: Otthonról hozta a nyelvtudását? 

H. U. E.: A szülők velünk gyerekekkel már csak magyarul társalogtak, míg egymással hol így, hol úgy. A nagyszülők szlovákul beszéltek, de mi már magyarul válaszoltunk. Így otthon passzívan sajátítottam el a nyelvet. Az én korosztályomra már ez a jellemző. Egy nemrégen befejezett kutatásunk szerint anyanyelvként már csak az idősebbek beszélik a szlovákot, annak valamelyik helyi nyelvjárását, és már a középkorosztályból is kevesen vannak, akik otthon sajátították el a nyelvet.

HVG: Mekkora az eltérés e nyelvjárások közt?  

H. U. E.: Én például passzívan a csabai tájnyelvet sajátítottam el, ami a közép-szlovákiai nyelvjáráshoz köthető. De megtalálhatók Magyarországon a nyugati és a keleti szlovák nyelvjárások helyi változatai is, ezek azonban már mind kihalóban vannak. E nyelvjárások között nagy a különbség, a kelet-szlovákiait én is nehezen értem, pedig elég jól tudok szlovákul. A fiatalok döntő többsége nem otthon, hanem az iskolában sajátítja el a szlovák nyelvet. Az viszont nem a nagyszüleik és szüleik által beszélt nyelv, hanem a mai Szlovákia hivatalos nyelve, az úgynevezett irodalmi szlovák, ami tulajdonképpen másik nyelv. Magyarországon sohasem tanították a szlovákok igazi anyanyelvét, a nyelvjárást.

HVG: Akkor hogyan értetik meg magukat az itteni szlovák közösségen belül, illetve Szlovákiában?

H. U. E.: Én már csak az irodalmi nyelvet használom, akik otthonról hozták szlováknyelv-tudásukat, azok otthon vagy a falujukban a tájnyelvet, máshol az irodalmit beszélik. De egyébként is állandó elmaradásban vagyunk, nem tudunk lépést tartani a nyelv fejlődésével, új szavak, kifejezések keletkeznek a szlovák nyelvben, sok szónak pedig nincs meg a magyarországi szlovák megfelelője. Ezért a mindennapokban a szlovák kisebbség keveréknyelvet használ.

HVG: Miért vesztették el a szlovákok ilyen mértékben az anyanyelvüket?  

H. U. E.: Egyfelől erősek a magyarosítás nyomai. De tény az is, hogy sokan szégyellték a tájnyelvet nyilvánosan használni, az irodalmi szlovákot meg nem ismerték. A nagyszüleim még körmöst kaptak az iskolában, ha szlovákul szólaltak meg, nyilván ilyen történetek is közrejátszottak abban, hogy főleg családi körben beszélték Magyarországon a szlovákot. A kisebbség, a másság vállalásához mindig bátorság is kell.

HVG: Ma is? Előfordul, hogy Békéscsabán megszólják, ha valaki szlovákul beszél?  

H. U. E.: Persze, hogyne fordulna elő, ez azért benne van a levegőben. A múltkor a lányom ment az iskolába, adtam neki egy szlovákiai jelképpel díszített táskát, hogy abban vigyen valamit. Visszaadta, hogy nem viszi abban, mert a buszon sok fekete ruhás fiatal van, és nem teszi ki magát annak, hogy belékössenek. Ezek szélsőséges, éretlen fiatalok, de mostanában több ilyen eset van, mint régebben. A magyarországi szlovákok nem szeretik a konfliktusokat, inkább tűrünk, háttérbe vonulunk, nyilvánosan magyarul beszélünk.

HVG: A szlovák kutatóintézet milyen nyelven kommunikál a magyar hatóságokkal?  

H. U. E.: Nyújtottunk be például pályázatokat szlovák nyelven, szépen, udvariasan megkértek bennünket, hogy inkább magyarul, mert nekik gond lefordíttatni. A Magyar Nemzetiségi és Etnikai Közalapítványnál szintén megpróbáltuk, ott is így jártunk. Tudomásul vettük. A Miniszterelnöki Hivatal kisebbségi főosztálya szlovákul is elfogadja az anyagainkat.

 HVG: Elvileg magánszemélyként is joga van mindenhol szlovákul kommunikálni, igaz?

H. U. E.: Persze, akár a csabai önkormányzatnál is intézhetném szlovákul az ügyeimet, és ha találkozom egy szlovákul tudóval, akkor tehetem is. De ha nem, elvárják, hogy magyarul mondjam, én pedig eleget teszek az elvárásnak. Lehet, egyszer ki kellene próbálni, hogy nem vagyok hajlandó megszólalni magyarul, mert akkor tolmácsot kellene hívni. De a gyakorlatban az önkormányzatnál általában csak a kisebbségi referenssel tudunk szlovák nyelven beszélni.

HVG: A kisebbségi sorba került magyaroknál az identitás fenntartásában mindig nagy szerepet játszottak az egyházak. A magyarországi szlovákok között is megfigyelhető ez?

H. U. E.: A szlovákok döntő többsége az evangélikus, illetve a katolikus egyházhoz tartozik, 1945-ig az egyházi iskolákban tanították a szlovák nyelvet, és az egyházi szertartások is szlovákul folytak. Békéscsabán mindig volt szlovák nyelvű istentisztelet és mise is. De nyelvi problémák itt is akadnak, hiszen a szlovák evangélikus egyházban a cseh biblikus nyelvet használták, a hívők ma is így ismerik az énekeket. A nyelvi kérdés a hitoktatásnál is problémát okozott, ha a pap nem az irodalmi nyelvet beszélte, akkor hiába akart a szlovák iskolában hitoktatást tartani, nem értették a gyerekek.

HVG: Az egyházak figyelnek arra, hogy szlovákul tudó papok kerüljenek szlovákok lakta helyekre?

H. U. E.: Hogy őszinte legyek, jobban is figyelhetnének. Például Tótkomlósra most végre került egy szlovákul tudó evangélikus pap, aki mindent megtesz a szlovák nyelvű hitélet fellendítéséért, például az evangélikus óvodában is bevezette a szlováknyelv-oktatást. Itt Békéscsabán az idősebb lelkészek valamennyien beszélték a nyelvet, már csak két fiatal pap van, aki tud szlovákul, de vannak olyanok is, akik nem. Pedig az itteni evangélikusság szlovák közösség.

HVG: Gondolom, a hitéletet 1945 után az is nehezítette, hogy sok pap is Szlovákiába költözött. Hogyan élte meg családja a lakosságcserét?

H. U. E.: Nagyapám semmiképpen sem akart elmenni. Fenyegették a magyar, csábították a szlovák hatóságok, hogy menjen, de maradt. Nagy érvágás volt a lakosságcsere, Magyarországról 60 ezren elmentek, köztük az értelmiség zöme, a legaktívabbak. Itt maradt a magyarországi szlovákság értelmiség nélkül, közömbös nemzetiségi politikával. 1945 után a daloló-éneklő nemzetiség szerepét várták el tőlünk, igyekeztünk is ennek megfelelni. 1990 után aktívabb lett a szlovákság, sok új intézményünk van, nő a kisebbségi önkormányzatok száma is.

HVG: Ez megállíthatja a 80-100 ezresre becsült szlovákság fokozatos beolvadását?

H. U. E.: Az idősebb, természetes nyelvhasználók elhalnak, a fiatalok közül pedig, aki nem szlovák iskolába jár, az nem tanul meg szlovákul, tisztelet a kivételnek. A lányom is szememre hányta nemrég, miért nem beszéltem vele szlovákul többet. Az öt kétnyelvű szlovák iskola mellett 45 nyelvoktató iskola is van, a nyelvtanuláshoz azonban a heti 4 óra kevés. A magyarországi szlovákság száma továbbra is csökkenni fog, de valószínűleg még sokáig számolhatunk egy kis létszámú aktív közösséggel.

HVG: Szlovákia és Magyarország között újra fagyosabbá vált a viszony, nem először az utóbbi 20 évben. Most az ön szűkebb szakterülete, a nyelvészet a vita tárgya. Hogyan látja a nyelvtörvényt?

H. U. E.: Joggal várja el Szlovákia, hogy aki ott él, az tudjon szlovákul, ismerje az államnyelvet. De nem örülök a nyelvtörvénynek, nyelvészként sem. A kutatóintézetben van, amelyik könyvünket szlovákul, van, amelyiket két nyelven adjuk ki. Ezeken fölülre írjuk a címet szlovákul, mert ezzel is demonstrálni akarjuk szlovákságunkat, és nem szívesen venném, ha például ebbe bele akarnának szólni. Szerveződött egy nemzetközi aláírásgyűjtés is a nyelvészek között a nyelvtörvény ellen, azt én is aláírtam. De kisebbségként nekünk mindig rossz, ha a két ország közt konfliktus van, mert mindig mi húzzuk a rövidebbet.