Horgony a politikusi létben – Interjú Balog Zoltánnal

– Ön református lelkész és aktív politikus egyszerre. Melyik hivatását érzi fontosabbnak?
– Egyházam törvényei szerint a két „címet” nem lehet egyszerre viselni, ezt én el is fogadom. De mivel a lelkipásztori szolgálatról nálunk, reformátusoknál a presbitérium határoz, gyakran látok el prédikátori vagy egyéb feladatokat. Mindazonáltal én a két hivatást nem tudom egymás nélkül elképzelni, ezek ugyanis nálam feltételezik egymást. Amit a templom falai között, esetleg a hittanórán elmondok, s együtt megpróbálunk megélni, annak a közéletben is meg kell jelennie. Olyan, a keresztény értékrend alapján álló fogalmakra gondolok elsősorban, mint az emberi méltóság tisztelete, a közösségi összetartozás vagy a szociális igazságosság. A politikusi létben a Biblia és a gyülekezet jelentik számomra a horgonyt, amely nem enged eltévelyedni, újra és újra szembesít az evangélium normáival, az isteni üzenettel. 

– A politikai paletta egyik oldalához tartozók szerint a vallásos élet maradjon csak a templom falai között, a lelkipásztorok pedig ne szóljanak bele aktuális közéleti kérdésekbe. Mi erről a véleménye?
– Ha ezt a vélekedést elfogadnám, akkor például a magyar történelem egy jelentős részét ki kellene zárnom. S a jelenre nézve is megkérdezem: azok véleményére, akik közösséget szerveznek, oktatást folytatnak, betegeket gyógyítanak, időseket gondoznak, lelki segélyt nyújtanak, ne lenne szüksége az országnak? Az egyház nem választhatja szét a testi és a lelki igényeket, a test–lélek egységét. Az embernek egyszerre van szükséges materiális és lelki táplálékra. Olyan országban, ahol nincs a társadalom tagjainak identitása, lelki tartása, ott nem létezhet boldogság. Ott hiába nagyobb a kenyér, a falat mégis keserű lesz.  

– Az utóbbi időszakban számos kérdés nehezíti az egyház és az állam kapcsolatát, ezek közül kiemelkedik a felekezeti oktatás törvényben rögzített finanszírozásának mértéke. Az Állami Számvevőszék nem először több milliárdos elmaradást rögzített az állami támogatásban, az egyházi iskolák mégsem kapták meg a pénzüket. Hogy történhet meg ilyesmi?
– Valóban szomorú és felháborító a mostani helyzet. A legrosszabb ebben az, hogy éppen azokkal az egyházi közösségekkel keveredik pénzügyi vitába a kormány, melyek a bajbajutottakon segítenek. Nagyon rossz üzenet ez. De fontosnak tartom megjegyezni, hogy ma nem csak az anyagiakról van szó, hanem elsősorban arról, hogy semmibe veszik a segítő közösségeket. Elfogadhatatlannak tartom például, hogy éppen most, amikor legnagyobb a szociális kiszolgáltatottság, most terhelik ÁFÁ-val a természetbeni adományokat. A segélyszervezetek szerint ez legalább negyven százalékkal apasztotta az adakozási kedvet. A költségvetésnek pedig alig hoz valamit. Ebből is látszik, hogy nem érti a kormány, milyen nagy a baj. Úgy gondolom, magasabb szintű kapcsolattartásra lenne szükség az állam és az egyházak között ahhoz, hogy ennek a témának valódi súlya legyen a kormányban, hogy világos legyen a hívő közösségek jelentősége. Ma ez nincs meg. A recept amúgy végtelenül egyszerű lenne: be kell tartani a nemzetközi szerződéseket és a honi törvényeket.  

– A fentebb említett problémák ellenére kimutatható, hogy az elmúlt két évtizedben folyamatosan nőtt az egyházi iskolákba járó diákok száma, egyre népszerűbbek ezek az intézmények. Mi lehet ennek az oka?
– Ismerjük el, hogy sok nem-egyházi intézményben is kiváló minőségű oktatás folyik, a minden iskolát érintő anyagi nehézségek ellenére. Valóban érdekes azonban, hogy míg a felmérések szerint csökken Magyarországon a vallásgyakorlók száma, az erkölcsi megalapozású nevelésre való igény továbbra is igen nagy a társadalomban. Ez lehet a hátterében annak, hogy egyre több szülő íratja gyermekét egyházi fenntartású iskolába. Ezen keresztül egyébként közelebb kerülhetnek a kereszténységhez is. Valószínűsíthető azonban, hogy a vallásos tanintézetek nevelési színvonala, jó teljesítménye is közrejátszhat a választásban.  

– A jövő évi költségvetésben a megszorítások jelentős mértékben sújtják majd az egyházakat is. Liberális részről ilyenkor felerősödnek a vélemények, melyek szerint a hívek tartsák el a felekezeteiket, az állam ne adjon nekik egy petákot se. Az egyházak szerint viszont ők jelentős közfeladatokat látnak el, sok esetben az állam helyett. Kinek van igaza?
– Szeretnék tisztázni egy félreértést. Ma is a hívek tartják el az egyházakat. A gyülekezetek, a hívek nem kapnak semmiféle támogatást, ráadásul az általuk összegyűjtött perselypénzből és adományokból fizetik a lelkipásztoraikat. Az egyszázalékos SZJA-felajánlásokból befolyó támogatás jórészt elmegy közigazgatási feladatokra, illetve felújítási munkálatokra. Ez utóbbi egyébként állami feladat is, hiszen mondjuk a Mátyás templom nem csak az egyházé, hanem közös nemzeti kincsünk. S ez még sok más egyházi műemlékre is igaz. Megemlíteném ugyanakkor a finoman szólva is ambivalens ‚91-es kárpótlási törvényt, amely nem teszi lehetővé az egyházaknak az önálló gazdálkodást. Az erre alkalmas, a kommunisták által elvett javakat ugyanis nem kapták vissza, így viszont ki vannak szolgáltatva a mindenkori kormánynak, nem lehetnek igazából függetlenek. A leendő polgári kabinetnek mindenképp nyitottnak kell lennie ennek a kérdésnek a megnyugtató tisztázására, ám csak oly módon, ha az érintett egyházak javaslatai alapján lát hozzá a munkához. Az egyházakat kész megoldásokkal megkínálni, anélkül, hogy megkérdeznénk, ők mit akarnak, nem lenne elegáns, s rossz emlékeket is ébresztene.  

– Köztudott, hogy egész Európában nálunk a legkönnyebb egyházat alapítani, elég hozzá száz aláírás. Ön szerint miként kellene módosítani a szabályozáson?
– Rendet kell tenni ezen a területen, hogy végre tisztán lássunk. Jelenleg ugyanis még egy tisztességes nyilvántartás sem áll a rendelkezésünkre. Annyit tudunk, hogy több mint kétszáz úgynevezett egyház működhet országszerte. Ez a nagy, történelmi felekezetek tekintélyének sem tesz jót. Egyértelmű feltételekhez kellene kötni az egyházi státuszt, vagy például az egyszázalékos felajánlások gyűjtésének lehetőségét. Legalább olyanhoz, mint amilyen a civil szervezetek esetében most is működik, mégpedig a három éves fennálláshoz. De egyéb megkülönböztetéseket meg kellene állapítani a törvényi könnyítések tekintetében. Miközben persze senkinek nem sérülhet a vallásgyakorláshoz való joga. De gyanús az a szervezet, mely frissen alakult egyházként rögtön az adókedvezmények után érdeklődik.  

– Nehezen felmérhető, de mit gondol, a gazdasági és morális krízis milyen irányba tolja a társadalom érzületét, általában szolidárisabbak lesznek az emberek, vagy inkább elfordulnak egymástól?
 – Szerintem egy jól működő keresztény közösség esetében tovább növekedhet az egymás iránti felelősségvállalás. Hiszen az igazi egyház soha sem csak a sajátjaival foglalkozik, tevékenysége kifelé is irányul. Ezt nevezzük missziónak, az evangélium, a boldogító üzenet hirdetésének, és az ehhez kapcsolódó diakóniának, vagyis szeretetszolgálatnak. Egy élő közösségnél nehéz időszakban ez az érzület csak erősödik, mondván, még többet kell tenni a magukra maradt emberekért és családokért. De biztosan vannak olyanok is, akiknél inkább az önzést, a befelé fordulást erősíti a válság.  

– Idén százötven éves a fővárosi német ajkú református gyülekezet. Milyen küldetést végeznek?
– Az előbb említett segítő szolgálat mindig is fontos részét képezte a közösség munkájának. A kezdetekkor mindössze száz fős gyülekezet iskolát, árvaházat, kórházat alapított. Az elmúlt másfél évszázadban olyan külföldről érkezett tagok, mint Clark Ádám vagy Ganz Ábrahám, hazánkban elért pénzügyi sikereikből a szükséget szenvedőknek is juttattak. Mondhatni, megvalósult náluk az a manapság igencsak hiánycikknek számító mentalitás, amely egyensúlyba helyezi a közjót és az egyéni boldogulást. Ezt a szellemiséget kívánjuk ma is, szerényebb eszközökkel, de folytatni, amikor például a ráckeresztúri drogprevenciós központot, vagy egy kis baranyai gyülekezetet támogat református gyülekezetünk.