Hol él és ki a legősibb keresztény nemzet?

Bármennyire is csábító a provokatív válasz, hogy a zsidó, természetesen hibás lenne Izrael népét megnevezni az első keresztény nemzetként. Bár az első keresztények valóban a zsidók közül kerültek ki, körükben az új vallás megmaradt elszigetelt szektaként.

Jézus tanai a Római Birodalom más részeiben váltak inkább széles körben népszerűvé, és minden üldöztetés ellenére háromszáz év alatt teljesen aláásták a régi római vallás támogatottságát. Jupiterék számára a vég kezdete az volt, amikor Galerius 311-ben bevezette a türelmi rendeletet, majd maga a birodalmi vezetés is kacérkodni kezdett az új vallás tanaival.

Nagy Konstantin császár 337-ben, halála előtt megkeresztelkedett, de ez még nem jelentette azt, hogy államvallássá vált volna a kereszténység. Ez csak 380-ban következett be, amikor a római császár megszűnt pontifex maximus, azaz a pogány vallás első számú vezetője lenni.

Kevéssé ismert tény, hogy a birodalom egyik peremvidékén a kereszténység már sokkal korábban látványos eredményeket ért el. A kaukázusi Örmény Királyság már 301-ben, elsőként a történelemben, államvallássá tette a kereszténységet, amikor Világosító Szent Gergely sikerrel megtérítette III. Tiridatesz uralkodót és udvarát. Áttérése tíz évvel megelőzte Galerius türelmi rendeletét a Római Birodalomban, és 36 évvel Nagy Konstantin megkeresztelkedését. 

A legenda szerint Szent Gergely 287 körül tért vissza örmény hazájába, hogy a keresztény tanokat terjessze. Feladata nem ígérkezett túl könnyűnek, mert Tiridatesz uralkodó éppen annak a Diocletianus római császárnak a kegyeiből lett király, aki az egyik legvérmesebb keresztényüldözőként vonult be a történelembe. A királyt nem is hatották meg elsőre a prédikátor szavai. Fogadjistenként egy mérges kígyókkal teli verembe záratta, ahol kemény tizenhárom évet kellett lehúznia. Történt viszont, hogy a rómaiak üldözése elől menekülve 301-ben 37 fiatal keresztény lány érkezett az örmény király udvarába. Tiridatesz belehabarodott egyikükbe, és mindenáron a feleségévé akarta tenni. A szűzleány nem állt kötélnek, amitől a király olyan haragra gerjedt, hogy az összes lányt kivégeztette. 

Na, ezzel aztán végképp magára vonta az isteni rosszallást, és hamarosan súlyosan megbetegedett. Nem is akármilyen módon, bár ennek részleteiről több verzió is kering az örmény köztudatban. Az egyik szerint egyszerűen elborult az elméje. A másik nem túl realisztikus szcenárióban a király nyakára egy vaddisznó feje nőtt. A harmadik, talán középutasnak tekinthető mesekoreográfia arról számol be, hogy Tiridatesz nem tudott többé járni, és csak csúszva-mászva közlekedett szobájában. (A tolószék ugyebár későbbi találmány.) Ezen a ponton, végső elkeseredésében magához hívatta Gergely szent embert, aki a viperák cellatársaságából érkezve azonmód keresztényi könyörületességet gyakorolt, és meggyógyította a királyt. Ennek hatására Tiridatesz Saulusból Paulus lett, és országában rögtön hivatalos államvallássá tette a kereszténységet, súlyos testi sértéséket helyezve kilátásba azoknak, akik nem voltak képesek felfogni e lépésének üdvös és kívánatos voltát.

A cinikus történészek álláspontja szerint azért volt ez olyan nagyon kívánatos és előnyös az örmény királynak, mert ezzel ideológiai támaszt kapott két félelmetes erejű birodalom közé ékelt országa függetlenségéhez. A pogány Római Birodalom és a napimádó perzsák között a kis Örményország Jézus tanaiba kapaszkodott önállóságának megvédése érdekében. Ez egy ideig segített is, de amikor a Római Birodalom maga is belépett a könyörületes keresztény nemzetek sorába, rögtön jogot formált arra, hogy lenyúlja Örményország nyugati felét, s ezt 387-ben meg is tette. A jámbor perzsák egy ideig csorgó nyállal szemlélték a maradék örmény területeket, aztán arra a következtetésre jutottak, hogy ha a keresztény uralkodó befalatozott, akkor talán a sah is kikérheti a maga jussát a prédából. Örményország keleti fele így 428-ban a Szasszanida Birodalom része lett, igaz, autonóm területként.

Az örményekkel egy időben a grúzok is szimpatizálni kezdtek Jézus tanításaival, amelyek már az I. században terjedni kezdtek az akkor Kartli és Ibéria néven is ismert kaukázusi királyságban. Az egyházi emlékezet szerint András és Simon apostolok hozták el az evangéliumot az akkor már Róma fennhatósága alá tartozó Kaukázusokba. A III. században már templomok épültek Grúzia területén, amely Örményországhoz hasonlóan szintén a rómaiak és perzsák kettős szorításában igyekezett néha levegőhöz jutni.

Az igen hosszú életű III. Mirjan király (284–361) nevéhez fűződik a nagy tett, a kereszténység államvallássá tétele 330-ban. Ebben az időszakban már nem annyira harmadik utas politikának számított ez a lépés, mint az örmények harminc évvel korábbi huszárvágásakor, inkább a Kelet-Római Birodalomhoz való közelítésnek, hiszen a 324-es niceai zsinat után már nagyjából látszott, hogy hamarosan a rómaiak is a kereszténység mellett teszik le a voksukat. Grúzia tehát a perzsákkal szembeni védelmet kereste, mert a két pogány közül mégiscsak őket tartotta veszélyesebbnek. A grúzok számítása sem lett sokkal sikeresebb, mint az örményeké, hiszen őket meg a perzsák támadták meg először, 368-ban még a mai fővárost, Tbiliszit is elfoglalták. De legalább ők az V. század második felében Vakhtang Gorgasali királyuk vezetésével arattak néhány rövid életű győzelmet a kereszt zászlaja alatt az akkor még pogány perzsák ellen, és egy időre kiverték őket Tbilisziből is.

A világ második legősibb keresztény nemzetének előkelő címét viselő grúzok megtérésének is bájos legendája van. Ennek középpontjában Kappadókiai Szent Nino áll, aki valós történelmi személyiség volt, és kulcsszerepet játszott a kereszténység grúziai elterjesztésében. A legenda szerint egy grúziai származású római tábornok lánya volt, aki nagybátyja, a jeruzsálemi pátriarka szárnyai alatt nőtt fel, és már 14 éves korában az a látomása támadt, hogy a Szűz Mária megbízta őt családja őshazájának megtérítésével.

Ebből erőt merítve Nino 320-ban el is ment a Kaukázusba, és számos jó cselekedetével kivívta a nép megbecsülését. Ez azonban még kevés lett volna az átütő sikerhez, ahhoz meg kellett nyerni a hatalmasokat is. A szent leányzó először Nana királynőt állította maga mellé szövetségesnek, amikor buzgó imáival meggyógyította őt súlyos betegségéből. Mirjan király azonban felesége áttérése után is rendíthetetlen maradt hitetlenségében, amíg meg nem vakult egy vadászaton, majd vissza nem nyerte látását a keresztény istenhez intézett imáival.

Történt, ahogy történt, annyi biztos, hogy a grúzok nem bánták meg a kereszténység felvételét, nem divat náluk a Szent Nino előtti Zarathusztra-tanokhoz való visszatérésre bujtogatni. Már csak azért sem, mert az írott grúz nyelv első emlékei mind a kereszténységhez kötődnek Biblia-fordítások és egyházi iratok formájában. A grúzok nemzeti identitásának integráns része a független Grúz Ortodox Egyház létezése, a jelenlegi pátriárkát, II. Iliját pedig a megkérdezett állampolgárok 87 százaléka tartja az ország legnagyobb bizalommal övezett emberének. Nem is véletlen, hogy a cári hatalom 1811-ben száz évre megszüntette a grúz egyházat, és csak a kommunisták figyelmetlensége miatt éledt újra az első világháború után.

Szent Nino a mai napig a legtiszteltebb szentje Grúziának, amit az is bizonyít, hogy minden harmadik leánygyermeknek ezt a nevet adják. Ezzel a karizmával van felvértezve a grúz törvényhozás volt elnöke, Nino Burjanadze is, aki a hivatalban lévő Szaakasvili elnök legveszélyesebbnek tartott ellenfele az ellenzék oldalán.

A grúz politika értékes politikai poénokat zsebel be ezzel a korai kereszténnyé válással, hiszen ne feledjük, McCain republikánus elnökjelölt a tavaly augusztusi háború után azzal kampányolt, hogy Grúziát azért is meg kell védeni az orosz medve zsarnokoskodásától, mert hát az egyik első keresztény nemzet vált itt kérem brutalitás áldozatává. A lelkes amerikai nép vallásos része ettől az érvtől rögtön transzba is esett, de aztán jött egy tudálékos akadékoskodó, és beköpte, hogy egyébként az oroszok is keresztények immár ezerszáz éve. Ezzel el volt rontva a poén, mert ennyi ezeréves tradíció hallatán tengerentúli barátaink zavarba jöttek, erős kisebbségi komplexusuk van ugyanis amiatt, hogy nekik az egész történelmük tokkal-vonóval alig négyszáz év. Aztán persze összeszedték magukat, és történelmet csináltak: megválasztották az első afroamerikai elnököt.