Hinni és tenni tanít – Eperjes Károly estje

Zsúfolásig megtelt a templom, ez még a tényekhez tartozik, meg az is, hogy az időben érkezők az esti szentmise hangulatában foglalták el helyüket az érkezés sorrendjében, közben a Duna Televízió munkatársai felvételhez készülődtek, s amikor felkapcsolták lámpáikat, megjelent Cselényi László elnök, aki a világ magyarságához fordulva mondta el köszöntő szavait.

Még mindig a tényeket mondom: a megszentelt térbe együtt lépett be Eperjes Károly és Négyessy Katalin gordonkaművész, mikrofont, hangszert igazgatva szemlélték a költészet barátait. Láthatták ők is, hogy egészen profánul és színháziasan mondjam, Isten házában telt ház van. Kezdődhetett a varázslat. Az előadás.

Megszólalt a fekete ruhás ember, akiről egyik eszünkkel tudtuk, hogy nagy színjátékos, meg azt is tudtuk, hogy naponta kiáll Isten színe elé, hogy újra és újra részesülhessen az ő kegyelmében. Hogyan lesz ebből önálló est? Hogyan teremt egyensúlyt magában és nézőiben a játszó személy és a komoly hitű magánember? Ki lesz az erősebb? Lehet-e erősebb valamelyikük?

A színész ugyanis alakoskodik, a hívő nem alakoskodhat. A színész segítségül hívhatja mestersége eszközeit, ríkattathat, nevettethet, a hívő nem él külsődleges eszközökkel: a hit nagyon belül van, nem kéredzkedik napvilágra. Erős szemérem él a hívőkben, a hittel való hivalkodás nem kirakati tárgy, hogy minden arra járó megbámulja idegenkedve vagy sóvárogva.

Eperjes estje után az ember megnyugodhat: ez egy „szép beszélgetés” volt, az idézőjel Thomas Mannra s egyben az est címére is utal: „Az igazat mondd, ne csak a valódit.”
Szép beszélgetés volt, noha Thomas Mann is megkapta a magáét, hiszen József Attila, a cingár magyar költő ugyan illő módon üdvözölte őt budapesti látogatásakor, de a versben szereplő mondat – az igazat mondd… – szerény figyelmeztetés, ha tetszik, dorgálás, Eperjes értelmezése szerint.

Mert ez az este arról (is) szólt, hogyan olvassunk verset, hogy eljuthassunk teljes, kifejthető lényegéhez.

Mert a vers, ha igazán az, kicsit több önmagánál: olyan, mint a kenyér és a só és a víz, érdemes vándorutunkra magunkkal vinnünk, nemcsak táplálékul szolgál, de hitet is ad, hogy elérjünk utunk céljához. Eperjes rendhagyó és rendrakó magyarórája, amelyből itt kettő is jutott nekünk, arra tanított minket, hogyan éljük hétköznapjainkat, ha méltók akarunk lenni saját legjobb szándékainkhoz. Ez a tanítói magatartás adja azt a harmóniát, amely miatt érdemes eszméink erejében hinni, és közben tenni a dolgunkat. Mert a tanító semmilyen eszköztől nem riad vissza ha tanítani akar, és nem csak oktatni. Ha kell, játszik, ha kell, magyaráz, ha kell, megvallja önmaga legtitkosabb gondolatait is. És segítséget is igénybe vesz: esetünkben nagy, 20. századi, Isten-kereső magyar költőink verseit.

Beavatás volt ez az este, egy nagy, népszerű művész legbelsejében láthattuk meg, miként működik és használ benne a hit, amely több, mint a kispolgár reménykedése, hogy vele egyszer majd valami rendkívüli is történni fog. Eperjes estjéből újra megtudtuk, hogy érdemes a polisz embereiként felelősen dönteni a politika kérdéseiben, hogy nem szabad megtagadni határainkon túl élő testvéreinket, hogy nem maradhatunk önfeledt Koppány-rajongók, hogy a nacionalizmus sem megoldás Isten felől nézve.
A három részre tagolt tanmenetet méltóságteljes alázattal szolgálta Négyessy Katalin Bach, Massenet és Lisznyai Gábor megszólaltatásával: gordonkája végtelen türelemmel várt, míg végre hozzászólhatott ehhez a szép beszélgetéshez, amely attól volt szép, hogy szembesített önmagunkkal, miközben akár fennhangon kacaghattunk Eperjes szórakoztató mutatványain, amikor a magukat liberálisnak tartó figurákat karikírozta, tette nevetségessé.

Szép beszélgetés, szép este volt, méltó Kölcseyhez, a Himnuszhoz: hihettük, nem csak egyenként vagyunk magyarok, de Istent félő nemzetként rögzítettük helyünket a hálára képtelen Európában.