Harmincezres demonstráció Jézus mellett – taizéi találkozó Poznańban

A bizalom zarándokútja a földön – hirdeti a taizéi találkozók jelszava. Hogy ez nem csupán mottó, az is mutatja, hogy mikor első nap elvesztette valaki a névre szóló taizés szabadjegyét, ami a poznańi tömegközlekedés ingyenes használatára jogosított fel, a harmincezer zarándok egyike megtalálta és leadta a talált tárgyak osztályán. Pedig fel is használhatta volna, oda is adhatta volna valakinek, aki nem a találkozóra érkezett, a tömött villamosokon ebben a pár napban valószínűleg egy ellenőr sem nézte volna meg, valóban az ő neve szerepel-e rajta.

Persze nemcsak így nyilvánult meg a bizalom, hanem a befogadó családok és a szállást elfogadó vendégek részéről is. Elvégre harmincezer ember közt mindig akadhat pár oda nem illő személy. Szükség volt a bizalomra a város részéről is, hiszen ennyi látogató igencsak megbolygatja a mindennapi életet. Biztosan nem örültek például a helyiek annak, hogy egyes vonalakon nem lehetett felszállni a villamosokra, mert akkora tömeg utazott rajtuk, hogy mozdulni sem lehetett. A városi kiállítási terület, az MTP előtt pedig igencsak megnőtt az autósok számára a várakozási idő, hiszen folyamatosan jöttek-mentek a zarándokok a zebrán. A bizalom mellett így aztán türelemre is nagy szükség volt.

A taizé találkozó annyival több egy hasonló rendezvénynél, például az ifjúsági cseréknél, mint egy zarándoklat a kirándulásnál. Nem pusztán kikapcsolódni és feltöltődni, leállni és friss levegőt szívni, valamint új embereket megismerni van lehetőség. Persze, mindez nagyon fontos, az új ismeretségek lényegi részei a bizalom zarándokútjának: a másik ember nélkül mire mennék a bizalommal? Jó volt látni Poznańban, hogy mennyi keresztény fiatal van. A taizéi találkozók felérnek egy Jézus melletti demonstrációval: a kereszténység él, és fiatal!

Ez a sok fiatal ugyanis otthagyta az otthoni barátokat, és úgy döntött, idén – sokan nem is először – máshol szilveszterezik, a buli és szórakozás helyett az imára helyezve a hangsúlyt. Ez pedig rámutat a poznańi találkozó egyik fő témájára: mit kezdünk a szabadságunkkal?

Hiszen, mint Alois testvér, a taizéi szerzetesközösség vezetője írja kínai levelében: időnk véges, és „annyi mindent szeretnénk, néha ellentmondó dolgokat is. Pedig tudjuk, hogy nem kaphatunk és nem tehetünk meg mindent, amit szeretnénk. Ez a felismerés nem szomorú beletörődéshez vezet, hanem épp ellenkezőleg, fölszabadíthat minket, és megkönnyítheti az életünket. Igen fontos, hogy rangsorba tudjuk szedni a vágyainkat.” „Isten a vágyaink által is szól hozzánk. A mi feladatunk, hogy a sok belső hang közül felismerjük az Ő hangját”. Később hozzáteszi: ha megtanuljuk, hogy nem kaphatunk meg mindent, akkor elkerüljük az elmagányosodást, az anyagi gazdagsággal gyakran együtt járó bezárkózást.

A közlekedés és az étkezések néha fárasztó, máskor felvillanyozó zsibongásával szemben a közös imaórák elcsendesülésre és befelé fordulásra hívnak szemlélődő nyugalmukkal. Segítenek megállni, és ha már évvége van, végiggondolni az előző évet, előretekinteni az újra.

Alois testvér szerint „társadalmainkban annyira túlértékelődött az azonnali eredményesség, hogy nem könnyű megőrizni a rácsodálkozás és az imádás lelkületét. Pedig a hosszú és látszólag haszontalan csöndben eltölt minket a Szentlélek, anélkül, hogy tudnánk, miként teszi ezt. Megtanulni várni... amikor semmi mást nem teszünk, csak egyszerűen jelen vagyunk, elvárások nélkül. Letérdelünk és megértjük, hogy Isten jelen van. Megnyílik a kezünk, hogy befogadjuk Őt. Aki csöndben van, az már megnyitotta szívét Isten előtt.

Az ázsiai kultúráknak évszázadok óta szerves része a lelki elcsendesülés és az imádság különböző formái. A szekularizált világban élő keresztényeket talán bátoríthatják ezek a hagyományok, hogy imaéletük megújuljon. A közös liturgiák és együttlétek alatt az elcsendesülés jól megfér a közösségben megélt ünneppel.” Ez nem jelenti a külvilágról való megfeledkezést, azonban a cselekvéshez fel kell töltődni valahogyan. Sokan ismernek, énekelnek taizéi énekeket, azonban mégis megdöbbentő élmény, amikor több ezer ember, számos nemzet fia egy hatalmas, félhomályba borult csarnokban zengve dicséri az Urat.

A magyaroknak a poznańi találkozó arra is jó alkalom lehetett, hogy a gyakorlatba is átültessék a lengyel-magyar barátság hagyományát, és hogy erőt merítsenek egy hasonló múltat megélt, hasonló helyzetben lévő ország példájából. Abból, hogy a lengyelek a világháború után egy az egyben újjáépítették Poznań lerombolt gótikus katedrálisát, ahol – II. János Pál itt elhangzott szavaival élve – I. Mieszko lengyel király keresztségével megszületett Lengyelország. S hogy erőt merítsenek annak a katolikus Lengyelországnak a példájából, ahol – függetlenül attól, hogy mennyien gyakorolják is hitüket – mégiscsak a nemzet 95 százaléka felvállalja, hogy katolikus – legalábbis a népszámlálási adatok szerint. (Emiatt az amúgy ökumenikus taizéi találkozó Poznańban erős katolikus hangsúlyt kapott.)

Délelőttönként a szállásokat adó egyházközségekben imádkoztak és beszélgettek a résztvevők. Az egyik plébánia elvitte vendégeit az 1956-os poznańi munkásfelkelés kitörésének helyszínére is. Az előadást hallgatva az az érzése támadt az embernek, mintha Magyarországról lenne szó – nem is alaptalanul, hiszen a magyar ’56-os forradalom is részint a poznańi felkelőkért vállalt szolidaritási tüntetésből indult ki.

*

Jövőre Rotterdamban lesz a bizalom zarándokútjának év végi állomása. A városban, amelyet muszlim polgármester vezet – többek között ő is hívta a Taizéi Közösséget, hogy legközelebb ott tartsák az európai találkozót; és az országban, ahol Lengyelországgal ellentétben a fiatalok többsége a kereszténységet a múlt eltűnőben lévő maradványának tartja. Reméljük, ha hozzájuk is elérkezik a bizalom zarándokútja, rádöbbennek, hogy – a rotterdamiak bemutatkozó szavaival élve – hinni „vagány” és örömteli dolog.