Halleluja! – Leonard Cohen szavai Istenhez

És nem pusztán azért, mert a Halleluja az 1984-es megjelenését követően szinte azonnal egyfajta modern vallásos népdallá vált a keresztény és zsidó hívők körében egyaránt: sztárok és amatőrök egész hada dolgozza fel, és adja elő nap mint nap a legnagyobb koncerttermektől a legkisebb plébániákig szerte a világon. Hanem azért, mert a Hallelujában a tavaly Budapesten koncertező Leonard Cohen a legletisztultabb formában mutatja be az általa képviselt istenkereső élet kacskaringósnak tűnő, mégis nyílegyenes útját. 

Vallását gyakorló zsidó emberként természetes, hogy Leonard Cohen gazdagon merít a Biblia történeteiből és metaforakincséből. Költészetében a tradíció felmutatása mellett legalább olyan fontos, hogy a tradíciót nem akárki mutatja fel, hanem a tépelődő, kételkedő, tévelygő modern ember, aki minden kerülőút ellenére végül rátalál Istenre.

Isten helyett marad a Nő

A Halleluja a szó jelentésének – Dicsérd az Istent! – megfelelően az Istenhez vezető úton való töprengés. Sok más alkotáshoz hasonlóan a gondolatok itt is a szerelem és hit viszonya körül forognak: megidéződik Dávid király bűnös viszonya a fürdőző Betsabéhoz, Uriás feleségéhez. Ehhez közvetlenül kapcsolódik a lekötözött Sámsonra utaló kép. Cohen ugyanis a kísértő, vágykeltő szerelemre – elvontabban: az eredendő, mégis újra meg újra felbukkanó Bűnre – vezeti vissza, hogy az ember ajkairól eltűnt a „Halleluja”, Isten közvetlen megszólításának képessége.
Isten helyett marad a Nő, aki annak ellenére, hogy „a szerelem nem diadalmenet”, mégis társ marad az Istenhez vezető, elfeledett út újrafelfedezésében.

A Halleluja mondanivalója azonban nem merül ki a vágy teológiájában, sőt! A zenész zseniálisan csavar egyet a dal mondanivalóján, amikor a szerelem múlékonyságával számot vetve flegmán-szkeptikusan jegyzi meg: a szerelemből csak egy „törött” Halleluja születhet, mely meg sem közelíti az elveszett Szó nagyszerűségét. Itt válik világossá az a megkülönböztetés, mely szerint kétféle módon szólhatunk Istenhez: „szent” és „törött” „Hallelujával”. És az ember száját – minden szerelem, erotika és önáltatás ellenére – sosem fogja már elhagyni a tökéletes, a szent Halleluja.

Ez a rezignált következtetés, az ember tökéletlenségének beismerése a dalban mégsem eredményez pesszimista végkicsengést. Leonard Cohen arra figyelmeztet, hogy a magunk erejéből nem érhetjük el a kegyelmet. Viszont Isten irgalmas, mert „bármilyen rosszul is mentek is a dolgok”, részesít a kegyelemben, hiszen Istenhez szólva, szavaink csak szentek lehetnek.