Gáspár Laci: Portré a vallásról

„Azt a szót, annyira nem szoktam használni, hogy vallásos vagyok, inkább azt, hogy hiszek Istenben. Nem biztos, hogy valaki hisz Istenben, azért mert vallásos. Van olyan, hogy megkeresztelik őt kiskorában, abban nő fel, hogy vallásos, úgy van nevelve, hogy eljárnak a templomba, hittanra, bérmálkozott, de attól még nem biztos, hogy hisz Istenben. Ezt én a saját tapasztalatomból is el tudom mondani. Akit nem ismersz, abban hogy hiszel?

Találkoztam azzal az erővel…

Tizenhárom vagy tizennégy éves lehettem, amikor elmondhatom azt, hogy találkoztam Istennel és találkoztam azzal az erővel, ami Isten. Ez nem hirtelen jött, hanem szépen eljutottam odáig, hogy már itt állok az ajtó előtt, és most már vagy bemegyek - vagyis kinyitom a szívem kapuját, és befogadom az Urat -, vagy pedig tovább kikötöm magam, hogy ez még mindig nem igaz. Hála Istennek nem ez történt.

Begipszelték, sínbe tették…

Nagyon-nagyon szerettem diszkóba járni. Bele voltam őrülve a bulikba meg a diszkóba, nagyon szerettem táncolni. Annyira végem volt a diszkóért, hogy ha a barátaim elmentek és engem nem vittek, hát én olyan letargiába meg olyan epekedésbe estem otthon, hogy azt el nem tudom mondani. Egyszer a diszkóban történt velem egy olyan, hogy táncoltam - mellettem brékeltek -, és valahogy úgy összeakadt a lábunk, hogy kifordult a térdem. Másnaptól már nem tudtam járni, mert úgy bedagadt, hogy minden második nap kellett vinni, lecsapolni a gennyes vért belőle. Begipszelték, sínbe tették, és két hónap múlva azt mondták az orvosok, hogy meg kell műteni.

Nem tudtam, hogy hova imádkozzak, meg hogy kihez…

Mielőtt ezt mondták nekem, hogy meg kell műteni, én már nagyon sokat imádkoztam otthon. Kértem Istent. Nem tudtam igazából, hogy hova imádkozzak, meg, hogy kihez, de imádkoztam, hogy valahogy Isten, ha van, akkor hallgasson meg, most szükségem van rá. Nem akarom, hogy megműtsenek. Nem akarom, hogy a lábammal mindig gond legyen. Valahogy nem akartam ezt elhinni. Pont, amikor otthon feküdtem így, akkor este leadták le a Jézus életét a Máté evangéliumából. Ezt végignéztem, és a végén volt egy ima, soha nem felejtem el. Úgy volt az ima, hogy: Uram Jézus, szükségem van rád, köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Most kinyitom életem kapuját, és befogadlak, mint Uramat, mint megváltómat. Te tégy azzá, amiről te akarod, hogy legyek… Szóval egy ilyen megtérő ima. És akkor befogadtam a szívembe az Urat, Jézust, és hittem benne, hogy tényleg ő az Isten fia és hogy ő a gyógyító.

Kétségbeesetten hittem…

Amikor elvittek az orvoshoz, azt mondta nekem, hogy meg kell műteni, és utána majd egy gépet tesznek rá, amivel tudom állítani, hogy mennyire hajoljon a térdem, és majd annak a segítségével fogok tudni rendesen járni. Erre én azt mondtam az orvosnak: Én az Úrban hiszek, az Úr engem meggyógyít. Én Istent kértem, és ő megadja a gyermekeinek azt, amit ők kérnek. Szóval ennyire hittem benne, de igazából kétségbeesetten hittem. Mondta az orvos: Fiam, hát ezt nem lehet, meg kell műteni! De mondom: Had menjek gyógytornára! Mondta: Hogy mész gyógytornára? Először meg kell műteni, és majd utána megyünk gyógytornára. De nem, én most akarok menni, és látta az orvos, hogy mennyire elszánt vagyok, és azt mondta, hogy: Jó, kapsz két hetet, de ha nem gyógyul a lábad, akkor ígérd meg, hogy megműtjük. Jó, mondom, ok.

Dicsőség:

Két hétig mehetek gyógytornára, biztos, hogy meg fog gyógyulni. Isten meggyógyít, Jézus meggyógyít. Az az igazság, hogy két hét múlva - annyira nagy akaratom volt, meg annyira nagyon hittem, meg annyit imádkoztam -, a gyógytornán a szobabiciklit, már át tudtam tekerni. Aztán amikor visszamentem az orvoshoz, akkor nem akarta elhinni, hogy már bírom mozgatni, bírok már sántikálva járni. Sőt még felfektetett, és mondta: De ez neked mindig ki fog fordulni, ez nem létezik. És nyomogatta a térdemet, hogy majd ki fog fordulni. És nem fordult ki. Onnantól kezdve, dicsőség az Úrnak, hála Istennek, nagyon sok év eltelt, nem volt gond a térdemmel.

Ez még mindig nem volt nekem elég, egy darabig nem jártam diszkóba, mondtam: Jól van Istenem, köszönöm, nem megyek többet, de utána csak kezdtem volna elfelejteni a dolgokat, meg azért csak nem imádkoztam már annyit, csak nem olvastam már annyit a bibliát. Utána történt velem egy olyan dolog, hogy…”

„Igazából a legeslegnagyobb élmény szerintem az embernek a Földön az érzés, amikor megérzi azt – van olyan pillanat -, hogy na most Isten itt van velem, és amit most én akarok csinálni, azt nem azért csinálom, mert én akarom - Isten akarja, hogy csináljam, és már előre tudom, hogy az áldott lesz -. Amikor az ember megtalálja az utat, azon a legjobb járni. Nem mindig könnyű, sőt, nagyon sokszor nagyon nehéz. Ha mi emberek nem gátoljuk, amit Isten akar, hanem engedjük, hogy minket használjon fel, az a legjobb érzés. Most nagyon jó érzésem van. "