Érvek a holokauszttagadás büntetése mellett

Miről is szól a vita?

Az első tisztázandó kérdés, hogy mi is szerepel abban a törvényben, amelyet az Országgyűlés elfogadott, ugyanis néhány megszólalásból úgy tűnik, hogy ez sem teljesen egyértelmű a javaslatot kritizálók számára. Ez a törvény ugyanis nem „egy újabb kísérlet a gyűlöletbeszéd büntetésére", ahogyan ezt néhányan állítják, hanem a korábbi javaslatokhoz képest egy lényegesen konkrétabb rendelkezés. Az elfogadott törvény mindössze azt tartalmazza, hogy: „Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."

A javaslatból tehát kikerültek azok az alkotmányosan kétségtelenül vitatható elemek, amelyek az MSZP képviselőinek korábbi javaslatában még megtalálhatók voltak. Az elfogadott formában a szöveg lényegében megegyezik azokkal a megfogalmazásokkal, amelyekkel más európai országok a holokauszt tagadását büntetendőnek nyilvánítják. A magyar törvényhozás által elfogadott tilalom ugyanis évek óta alkalmazott jogkövetkezmény számos európai országban. Büntetendő a holokauszt tagadása többek között Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Franciaországban, Hollandiában, Németországban, Romániában, Svájcban, tehát gyakorlatilag majdnem minden olyan országban, amelyben a nácik és szövetségeseik hatalmon voltak, és ahol a holokauszt borzalmai megtörténtek, illetve néhány olyan országban is, amelyet a borzalmaknak csak a szele érintett. Kétségtelen, hogy például az USA-ban vagy az Egyesült Királyságban nem büntetik ezt a cselekményt, de ennek nem ezen országok emberi jogi érzékenységének magasabb foka az oka, hanem az a tény, hogy ezekben az országokban nem tettek soha kísérletet a zsidó lakosság teljes kiirtására.

Az európai megoldások

Az említett európai országok jogszabályai döntő mértékben az előző két évtizedben születtek. Ausztriában az eredetileg 1947-ben elfogadott törvényt 1992-ben módosították és büntetni rendelik a nemzetiszocialista népirtás és a nemzeti szocialisták által elkövetett emberiség elleni bűnök tagadását vagy jelentéktelenné nyilvánítását nyomtatásban vagy elektronikus médiában, a büntetés egytől tíz évig terjedő szabadságvesztés. Belgiumban 1995-ben elfogadott és 1999-ben módosított törvény egy évig terjedő büntetést rendel a nácik által elkövetett

nép­irtás tagadásáért, minimalizálásáért vagy igazolásáért. Csehországban a nácizmus és a kommunizmus bűneinek tagadását 2001 óta büntetik hat hónaptól három évig terjedő büntetéssel. Franciaországban 1990-ben rendelték büntetni az emberiség elleni bűnök tagadását, itt egy évig terjedő szabadságvesztés szabható ki.

A német szabályozás több lépésben született, az 1985-ben elfogadott rendelkezéseket 1992-ben, 2002-ben és 2005-ben módosították. Az utóbbi módosítás a náci rendszer dicsőítését is büntetni rendeli öt évig terjedő szabadságvesztéssel. A lengyel szabályozás 1998-ban született és három évig terjedő szabadságvesztést rendel, a 2002-ben elfogadott román törvény pedig hat hónaptól öt évig terjedő büntetéssel fenyegeti a holokauszt nyilvános tagadását.

Ezeket a jogszabályokat érték kritikák, és többen meg is támadták például az Emberi Jogok Európai Bírósága vagy az Emberi Jogok Európai Bizottsága előtt, de ezek a szervezetek mind visszaverték a támadásokat, és megállapították, hogy a holokauszt tagadását is magába foglaló rendelkezések összhangban vannak az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló 1950. november 4-én kelt Európai Emberi Jogi Egyezménnyel.

Sőt az Európai Unió Tanácsa 2007. április 19-én Luxemburgban elfogadott kerethatározatában - ugyan nem kötelező erővel - de arra hívja fel az EU tagországait, hogy nemzeti törvényeikben teremtsék meg többek között az emberiség elleni, a háborús bűncselekmények és a népirtások nyilvánosság előtti védelmezésének, tagadásának vagy jelentéktelen színben való feltüntetésének büntethetőségét.

A legújabb nemzetközi fejlemények

A gyűlöletbeszéd témakörének legtekintélyesebb liberális szakértője, Halmai Gábor az Élet és Irodalom 2010. február 19-ei számában rendkívül figyelemreméltó írásában ismerteti a német Szövetségi Alkotmánybíróság 2009. november 4-én hozott döntését, amely alkotmányosnak mondta ki a német büntető törvénykönyv 2005-ben megszigorított rendelkezéseit, amelyek gátat szabnak a nemzetiszocialista erőszak- és önkényuralmi rendszer propagandisztikus helyeslésének is.

Halmai professzor rámutat: „A holokauszttagadás mint a gyűlöletbeszéd speciális megnyilvánulása tekintetében Németországban mind a törvényhozó, mind az Alkotmánybíróság felismerte a sajátos kezelés szükségességét a növekvő neonáci veszéllyel szembeni jogállami fellépés érdekében."  A cikk világosan bemutatja, hogy a német jogi szabályozás hogyan igyekszik lépést tartani a változó körülményekkel, hogyan próbál a német törvényhozás és a bíróság újabb és újabb, büntetőszabályokban is megjelenő morális gátat teremteni a náci eszmék reneszánszának.

Az elemzése - hangsúlyozom liberális alapon - arra a következtetésre jut: „hogy a nemzetiszocialista múlt és a nácizmus terjedésének reális veszélye indokolhatja az ezzel kapcsolatos szólás speciális korlátozását." A szerző nem hagy kétséget afelől, hogy a német példa bemutatásával a magyar döntéshozókat kívánja segíteni. Halmai leszögezi, hogy „az aligha vitás, hogy a magyar alkotmánybíráknak az az 1992-es feltételezése - ...-, hogy az uszítókkal való társadalmi vita majd visszaszorítja a gyűlöletbeszédet, nem bizonyult helytállónak."

„Nem bizonyult helytállónak"

Halmai Gábor megállapításának értékét nagy mértékben növeli, hogy  - mint az szakmai körökben köztudott - a liberális jogászok által gyakran hivatkozott gyűlöletbeszéddel kapcsolatos 1992-es Alkotmánybírósági határozatnak egyik előkészítője volt. Csak elismeréssel lehet szólni arról, hogy a történelmi események és tapasztalatok arra késztették, hogy korábbi álláspontját felülvizsgálja, és levonja a szerintem is szükséges következtetést, vagyis azt, hogy kivételes körben a szólásszabadság is korlátozható.

A magyar parlament által elfogadott törvény liberális kritikusai azonban ezt nem teszik meg. Annak ellenére, hogy az utóbbi két évtizedben mind nemzetközi szinten, mind Magyarországon történtek olyan események, amelyek a korábbi tételek újragondolását indokolják. A magyar Alkotmánybíróság döntése után két évvel 1994 áprilisában az afrikai Ruandában olyan események tanúja lehetett a világ, amiket máig nem tudott igazán feldolgozni. Az országban élő hutu milíciák néhány hónap leforgása alatt közel egymillió tuszi származású honfitársukat mészárolták le. A népirtást követően az ENSZ által felállított Nemzetközi Törvényszék nemcsak a mészárlás aktív részeseit vonta felelősségre, hanem a nép­irtásra uszító rádióadó és egy újság vezetőit is.  A Radio Télévision Libre des Mille Collines két vezetőjével és a Kangur újság felelős vezetőjével szemben szabtak ki életfogytig tartó szabadságvesztést, amit másodfokon 30 és 35 év közötti börtönre változtattak. A rádió műsoraiban már a tömeggyilkosságok előtt folyamatos uszítás zajlott a tuszik ellen, akiket csak „csótányokként" emlegettek. A zavargások kitörése után pedig a rádió műsorain keresztül irányították a vérengző milicistákat, ahogyan azt az azóta készült Hotel Ruanda című megrázó film is bemutatta.

Az eset rámutat arra, hogy baj van azzal az elmélettel, amely a gyűlöletbeszéd büntethetőségét csak „világos és közvetlen veszély" esetén tartja elfogadhatónak. A média hosszabb időn keresztül folytatta uszító tevékenységét háborítatlanul. A „csak beszéd, de még nem tett" és a tényleges tettek közötti határvonal csak elméletben létezett.

A büntetőjogi beavatkozás ellenzői egyszerűen nem vesznek tudomást a becsmérlő, gyűlölködő beszéd személyiségtorzító hatásáról és arról, hogy az emberszámba sem vett csoportok elleni gyűlöletkeltés miképp járul hozzá a velük szembeni agresszió igazolásához.

Az elfogadott törvényt támadó egyik publicisztika ugyan hivatkozik a ruandai esetre és mintegy megnyugtatásként utal az ítéletekre is, de kérdéses, hogy a büntetéseknek a népirtás előtt történő alkalmazása nem lett volna-e nagyobb jótétemény az áldozatok számára. Vajon tényleg az-e a szerző álláspontja, hogy meg kell várni, míg a gyűlöletbeszéd átvált cselekedetekbe, és csak akkor kell lépni, miután az áldozatokat tömegsírokba helyezték, mint Ruandában?

A lapunkban nyilatkozó Domán rabbit is támadó publicista azt írja: „nyílt és gátlástalan uszítás Európában az utóbbi évtizedekben sehol nem kapott nyilvánosságot". Szerintem érdemes lenne a szerzőnek egy kicsit utánanéznie annak, hogy a volt Jugoszlávia területén végbement rémtettekben nem volt-e szerepe a „nyílt és gátlástalan uszításnak", mind szerb, mind horvát, mind bosnyák oldalon.

De nem kell sem Ruandáig, sem Boszniáig menni, hogy azt lássuk, hogy a gyűlöletbeszéd hogyan vezet el újságírók aljas és brutális bántalmazásához, mint azt Csintalan Sándor esetében láttuk, vagy ártatlan gyerekek és asszonyok lemészárlásához, mint annak az elmúlt évben a romagyilkosságok esetén tanúi lehettünk.

Csak a tett büntethető, a gondolat nem

A gyűlölet elleni fellépést büntetőjogszabályok útján is támogatók ellenfelei arról beszélnek, hogy a gondolat nem büntethető, csak a tett. Ez igaz, de a nyilvánosság előtti beszéd vagy írás már nem csupán gondolat, hanem tett. Olyan tett, amelynek célja van. A gyűlöletbeszéd célja, hogy a hallgatók gondolkodását befolyásolja, bennük indulatokat, megvetést, lenézést hozzon létre a gyűlölt embercsoporttal szemben. A holokauszt tagadása esetében ezen álláspont nyilvános hangoztatása nem a múltról szól, hanem a jelenről és a jövőről. Az iráni elnök nem azért szervez holokauszttagadó konferenciát, mert szeretné megismerni a múltat, hanem azért, hogy követőit a zsidóság elleni gyűlöletre, Izraelnek a „térképről való letörlésére" bíztassa.

Azok a bőrfejű magyar neonácik, akik tavaly az utcákon hirdették holokauszttagadó nézeteiket, nem azért tették ezt bakancsban és bomberdzsekiben, mert nem engedték be őket a Tudományos Akadémiára, ahol megvitathatták volna tudományos nézeteiket. Ezeknek az embereknek egészen más céljaik vannak, és a demokratikus erők általános gyávasága, taktikázása és lapulása miatt ezt meg is tehetik.

Hülyeség nem büntethető

Előző lapszámunkban is találkozhattunk azzal az állásponttal, hogy a holokausztot tagadni az egyszerűen elmebetegség, mások arra hivatkoznak, hogy a holokauszt tagadása ugyanolyan, mint annak a tagadása, hogy a föld gömbölyű. Nem vitatom, a tények tagadása valóban esztelenség, de esztelenség volt az az állítás is a középkorban, hogy a pestisről, az árvízről, a jégesőről stb. a zsidók tehetnek, és lám hány ezer áldozata volt ezeknek az esztelenségeknek! Hitler hatalomra jutása előtt mindaz, amit mondott, például a zsidókról mint alacsonyabb rendű fajról, úgyszintén esztelenség volt, mégis mi lett a következménye. Bár igaz lenne, hogy csak a tényeken alapuló józan és racionális gondolatoknak és eszméknek van hatásuk! A tapasztalat ennek inkább az ellenkezőjét igazolja.

A rágalmazó és a becsületsértő állítások egy jelentős része úgyszintén esztelenség azok számára, akik ismerik a megrágalmazottat, a büntető törvénykönyv mégis büntetni rendeli a teljes abszurditásokon alapuló állításokat is.

Vannak, akik azt állítják, hogy a tiltással valójában nem lehet semmit elérni, hiszen attól, hogy büntetendővé teszik a holokauszt tagadását, még nem fog megszűnni ez a magatartás. Sőt egyesek még tudományos kutatásokra is hivatkoznak, azt állítva, hogy „a tiltásnak nem volt kimutatható hatása azokban az országokban, ahol azt korábban kodifikálták." Tegyük félre azzal kapcsolatos kétkedésünket, hogy ezt „tudományosan" hogyan lehet igazolni, hiszen azt kimondani, hogy a holokauszttagadás büntetése hatástalan, csak úgy lehetne, ha bizonyítható lenne, hogy a büntetés nélkül ez a jelenség ugyanolyan mérteket öltene, mint a büntetés mellett. Azzal azonban mindenképpen szembe kell nézni, hogy például az emberölés büntethetősége évezredek óta nem tudta megszüntetni az ölést, és a lopás büntetése sem szüntette meg a lopást. Helyes lenne ezekből a kétségtelen tényekből arra következtetni, hogy hibázik az az állam, amely büntetendővé teszi az ölést vagy a lopást?

Szögezzük le, a büntetőjognak nem lehet reálisan kitűzött célja az adott jelenség megszüntetése. A bün­tetőjogi büntetéssel az állam morális mércét állít, vonalat húz a rossz és a kevésbé rossz, a rossz és a nem rossz, a rossz és a jó közé. Amikor az állam egy bizonyos magatartást büntetni rendel, akkor ezzel azt mondja ki, hogy azt a magatartást olyan mértékben rossznak, a társadalomra olyan mértékben veszélyesnek tartja, hogy rosszallását azzal juttatja kifejezésre, hogy azokat, akik a tilalom ellenére mégis elkövetik ezt a cselekményt, megbünteti oly módon, hogy végső soron személyes szabadságuktól is megfosztja őket.

Csak mártírokat gyárt?

Gyakran hangoztatott ellenérv, hogy a büntetéssel az állam csak mártírrá teszi azokat, akikkel szemben fellép. Szerintem ez az érv sem kellően súlyos ellenérv. Épp napjainkban láthatjuk, hogy terrorcselekményekkel is gyanúsítható személyeket jóval nagyobb létszámú hívük ünnepeli a bírósági folyosón, mint például éppen a héten hét évnyi börtön után Németországban kiszabadult holokauszttagadót, Ernst Zundelt. Azt is láthatjuk, hogy szélsőjobboldali honlapokon hősökként, sőt mártírokként ünnepelik egyesek a romák - köztük asszonyok és kisgyerekek - gyilkosait. Mindez ok lenne annak felülvizsgálatára, hogy helyes-e őket megbüntetni?

Zundel egyébként a szabadulása után az újságírók azon kérdésére, hogy szerinte megtörtént-e a holokauszt, azt válaszolta, „óvakodom attól, hogy bárkit vagy bárkinek a drákói törvényeit megsértsem."

Büntetés helyett vita és oktatás

A törvény kritikusai azt állítják, hogy a büntetés helyett a közhatalom gyakorlóinak és a közvélemény formálóinak fel kell lépniük a társadalomban megjelenő gyűlölet és gyűlölködő beszéd ellen, illetve fontos érvük, hogy a meglévő jogszabályokat is a hatóságoknak következetesebben kell alkalmazni.

A megállapításokban sok igazság van, valóban nagy tévedés lenne azt hinni vagy azt állítani, hogy önmagában a büntetés érdemi hatással járhat. Helyes, ha az állami szervek és a közvélemény-formálók aktívan fellépnek, de ez már eddig is helyes lett volna, de sajnos nem valósult meg. Sokszor, sok helyen leírták már, hogy nálunk jobb helyzetben lévő európai országokban hogyan vonul fel az uralkodó vagy a köztársasági elnök a kormány tagjaival, a parlamenti pártok képviselőivel, az egyházak és társadalmi szervek vezetőivel együtt a rasszizmus, az antiszemitizmus és a gyűlölet ellen. Miközben Magyarországon az elmúlt két évtizedben ezek a negatív jelenségek egyre nagyobb teret nyernek a közéletben, én nem emlékszem fordulatot hozó, megrendítő erejű társadalmi fellépésre. Szögezzük le, Magyarországon az utóbbi évtizedben nem volt százezres méretű rasszizmus vagy fajgyűlölet elleni megmozdulás, ami a közvéleményben azt a fordulatot akárcsak elindíthatta volna, amiről minden jószándékú ember álmodik. Sőt, a holokauszttagadás büntethetősége ellen fellépő liberális személyek és szervezetek közhasznú tevékenysége iránti minden tiszteletem és megbecsülésem mellett sem látom azokat a tömeghatású akciókat, amelyeket nyilatkozataikban kívánatosnak tartanak, de amelyek megszervezésével és lebonyolításával mindmáig adósak maradnak.

Álláspontom szerint az oktatás­ra, a képzésre, a rasszizmus, a fajgyűlölet, az antiszemitizmus elleni fellépés differenciált állami és társadalmi eszközeinek igénybevételére nagyon nagy szükség van, de nem a büntetőjogi felelősség helyett, hanem amellett kell ezeket megtenni.