Előretolt helyőrség – A jezsuitákról

Magas beosztású tisztviselővel, diplomatával, szavait patikamérlegen mérő emberrel mindig kihívás beszélni. Hát még, ha az illető jezsuita. E rend ugyanis régóta izgalomban tartja a közvéleményt. A jezsuiták arcélét az egyházban mindig is a szellemi nyitottság, a kiemelkedő intellektuális teljesítmények, a szokatlan kezdeményezések határozták meg. A társaság tagjai közül csak az elmúlt száz évben olyan nagy hatású teológusok, filozófusok kerültek ki, mint Pierre Teilhard de Chardin, Karl Rahner vagy a rendet később elhagyó Hans Urs von Balthasar. Magyarországon a jezsuitáknak köszönhetjük az iskoladráma műfaját, a vallások közötti párbeszéd kezdeményezését a XX. században vagy akár napjainkból a Faludi Akadémia amatőrfilm-szemléjét. Faludi Ferencről írta Weöres Sándor: ő volt „az első ízig-vérig európai lírikusunk”, aki „ajtót nyitott az európaiság felé” XVIII. századi költészetünkben. E felsorolásból Pázmány Péter neve sem hiányozhat, akinek barokk prédikációi megadták az alaphangot a XVI-XVII. századi magyarországi katolikus megújulásnak. (Protestáns szóhasználattal: ellenreformációnak.)

Ugyanakkor megannyi tévképzet, mendemonda is kapcsolódik a jezsuitákhoz. Egy jellegzetes sztereotípiának a lenyomata a Magyar Nyelv Értelmező Szótárának (1965) szócikke is, mely szerint a jezsuita: „rosszindulatú mesterkedéseit ájtatos szemforgatással, képmutatással leplező személy. Nagy jezsuita az öreg”. Egy katolikus vicc szerint pedig három dolog van, amit még az Úristen sem tud: mennyi pénzük van a ferenceseknek, hány apácarend van a világon, s miben hisznek a jezsuiták.

A „fekete pápa” és Róma

A jezsuiták és Róma között a rend 1540-es pápai jóváhagyása óta időnként konfliktusok lángolnak fel. Noha a Jézus Társasága tagjai a hármas szerzetesi fogadalom mellett (szegénység, tisztaság, engedelmesség) felajánlják szolgálatukat a pápának, hogy az egyházfő bármikor szabadon rendelkezhessen velük, időről időre felmerül a kérdés: nem távolodnak-e el a katolikus tanítástól. E feszültség mélypontja XIV. Kelemen pápa idejére esett; olyannyira, hogy az egyházfő a XVIII. század második felében – a Bourbonok nyomására – fel is oszlatta a rendet. Hazánkban Mária Terézia járt el hasonlóan. A jezsuitákat sok egyházon kívüli támadás érte, melyek nagy része alaptalannak bizonyult. Ilyen kitervelt propagandának nevezhető szerepük túlzott hangsúlyozása az inkvizícióban – valójában a zsidók és az eretnekek elleni fellépés igazán hevessé a domonkosok irányításával vált – vagy a szabadkőművesek generálta kampány a Jézus Társaságának ingyenes oktatásgyakorlata ellen.

A városi legendákkal szemben azonban – konkrétumok híján – nehéz védekezni. Megmaradt például a „fekete pápa” címkéje, ami arra az előítéletre épít, mely szerint a jezsuiták túlzott befolyással rendelkeznek a katolikus egyházban. Ezen összeesküvés-elmélet szerint a „fehér pápa” – jelenleg XVI. Benedek – hatalma formális, tényleges tekintélynek az egyházban a jezsuita rend legfőbb elöljárója örvendhet.

Ugyanakkor meglepően egyértelmű pápai intésre bukkanhatunk a tavalyi évből, mely szintén a Rómához való hűség kérdését boncolgatja. „Szerfelett hasznosnak bizonyulna, ha az Általános Rendgyűlés a Szent Ignác-i szellemben újra megerősítené átfogó ragaszkodását a katolikus tan iránt, különösen azokon a neuralgikus pontokon, melyeket a mai szekuláris kultúra erősen támad” – fogalmazott XVI. Benedek 2008 januárjában a jezsuita rend 35. Általános Rendgyűlése alkalmából.

És mit mond erről a jezsuita generális? „Valóban elhangzott, hogy legyetek hűek a hagyományaitokhoz, az egyház tanításaihoz. De nem arról volt szó, hogy nem voltunk hűek, hanem arról: milyen új lehetőségek lehetnek előttünk. A jezsuiták arról híresek, hogy új utakat keresnek, és a Szentatya arra bátorított bennünket, hogy ebben legyünk óvatosak. A XVII. században például a jezsuiták Kínában próbálkoztak a keresztény hagyományt a kínaiak nyelvére lefordítani. És bizony rendtársaimat megvádolták, hogy hűtlenek lettek. A mai egyház azonban már látja, hogy igazuk volt. II. János Pál pápa például rehabilitálta munkásságukat, köztük Matteo Ricciét, XVI. Benedek pedig ugyanőt prófétai személyiségnek nevezte. Ezért kéri a pápa a jezsuitákat, hogy legyenek hűek, de a frontvonalakon, vagyis az egyház peremén” – nyilatkozza lapunknak módfelett diplomatikusan Adolfo Nicolás.

Neuralgikus pontok

XVI. Benedek pápa 2008-ban a következőket említette neuralgikus pontként: „Például a Krisztus és a vallások közti kapcsolat, a felszabadítás teológiájának bizonyos szempontjai és a szexuális erkölcs különböző pontjai, különös tekintettel a házasság felbonthatatlanságára és a homoszexuális személyekről való lelkipásztori gondoskodásra.” A felszabadítás teológiája Latin-Amerika katonai diktatúráiban, polgárháborús környezetben szolgáló katolikus papok köréből ered. A mozgalomra nagy hatással volt a marxizmus, s a papoknak az elnyomottak érdekeit szolgáló politikai szerepvállalását hirdette. A 80-as években II. János Pál pápa megrovásban részesítette a mozgalom túlhajtásait, s a „gerillapapokat”, „harcos püspököket" konzervatívabb személyekre váltotta fel. A vitában már akkor nagy szerepet vállalt Joseph Ratzinger bíboros - a mai XVI. Benedek pápa - mint a Hittani Kongregáció prefektusa, aki 1996-ban így foglalta össze álláspontját a katolikus Osservatore Romanóban: „Éppen ott, ahol a marxista felszabadítási ideológiát a legkövetkezetesebben megvalósították, ott tiporták legradikálisabban sárba a szabadságot. ... Ha a politika megváltás akar lenni, túl sokat ígér.”

Hazai szemszögből közelebbi, a magyar olvasóközönség köreiben nagy port felkavaró hír volt, amikor 2006-ban Ratzinger a következőket írta a Magyarországon is népszerű, indiai származású jezsuita szerzetes, Anthony de Mello műveiről: „Már korai munkáinak egyes helyein és későbbi írásaiban nagyobb mértékben megfigyelhető folyamatos távolodása a keresztény hit lényegétől. ... A jelen figyelmeztetéssel, a keresztény hívő értékeinek védelmében, a kongregáció kijelenti, hogy a fenti tételek összeférhetetlenek a katolikus hittel és súlyos károkat okozhatnak.”

Ezek fényében élő a kérdés: a jezsuiták sokszor a frontvonalakon, az egyház peremén szolgálnak. Aki pedig a határon mozog, néha óhatatlanul át is lépi a határt. „A frontvonalon dolgozni mindig nehéz. Azoknak a jezsuitáknak, akik az egyház peremén szolgálnak, az a legfontosabb, hogy megtanuljanak három nyelvet. Az elsővel azokhoz lehet beszélni, akik az egyház határain kívül élnek. A második a keresztény közösségek, a határon belül élők nyelve. Mikor Japánban voltam, a keresztény közösségben én is ezt a nyelvet használtam. A harmadik pedig a világ egyházának a nyelve, az univerzális nyelv. És ez egészen más, mint a másik kettő. Aki az egyház peremén dolgozik, annak nagyon kell ügyelnie, mikor milyen nyelvet használ” – magyarázza a generális.

A prófétai hangvétel és a Facebook

Bár egy lelkiségre épülő intézmény esetében a mennyiségi kérdés nem perdöntő, mégis sokat elárulhat a szerzetesek megcsappant létszáma a még így is a legnépesebb – közel húszezer tagot számláló – katolikus férfirendben. Negyven év alatt csaknem az akkori létszám harmadával, tízezer fővel csökkent a rendi tagok száma. „Egész Európa válságban van, ám egyes országokban – főként Afrikában vagy Ázsiában – most is sok a lelki hivatás. Ezek száma igazából nem a rendektől függ, hanem a keresztény közösségektől. A kérdés tehát: miért van az, hogy a keresztény közösségek nem tudják kinevelni ezeket a hivatásokat megfelelő számban. Mi, szerzetesközösségek legfeljebb annyit tehetünk, hogy meghívjuk az embereket. Ugyanakkor fontos, hogy olyan válaszokat adjunk, amikre a keresztény közösségek választ remélnek. A régi történeteink már nem inspirálják a ma emberét. Mintha a nyugati ember elveszítette volna a lelkesítés forrását, a Szentíráshoz fűződő kapcsolatát - maradt a Facebook és a Wikipédia. Az információk seregéből azonban hiányzik a bölcsesség, az összefüggések. A papoknak ezért vissza kellene térniük a prófétai hangvételhez – például a Bölcsesség Könyvéhez, a korai egyház üzenetéhez. Szent Ignác a lelkigyakorlatos könyvében képzeletre, a belső élet érzékelésére buzdít. Ez az, amit a jezsuiták az imádság területén adni tudnak” – mondja a generális.