Egy négyszáz éves viselet tartja izgalomban a soproni régészeket

Ezért nem tárták fel teljesen, hanem megkeresték Újvári Mária textilrestaurátort, a váci Tragor Ignác Múzeum munkatársát, aki javasolta a sír „in situ" kiemelését. Végül egy fémlapot alácsúsztatva emelték ki, majd a váci múzeumba szállították. Itt bontották ki Ráduly Emillel ruharétegeiből az elhunytat. Csontjai közül már alig volt meg néhány, ám fogazatának épségéből tudható, hogy halálakor még fiatal lehetett. Először azt gondolták, talán papi személy volt. A kibontott ruhadarabokból azonban világossá vált, hogy egy fiatal hölgy az eltemetett, s a ruhája gazdagságából és a temetkezés helyéből ítélve igen magas rangú. Személyét jelenleg még nem sikerült azonosítani.

Miután Vácott szétbontották a viselet rétegeit, fény derült rá, milyen értékes ruhaegyüttesről van szó: egy XVI. századi, spanyolos ízlésű főúri ruhakollekcióról. Felismerhetővé váltak az öltözet különböző darabjai, rétegei: egy selyemből készült, a mai topokhoz hasonlítható „magyar váll", egy efölött viselt bársony felsőruha felső része, s egy rövid köpönyegre emlékeztető úgynevezett „körgallér". A felsőruha alsó szoknyarészéből csak az aranyozott ezüstpaszományos szegély és néhány, merevítésként használt, gyapjúszövetdarab maradt. Szintén csak foszlányok kerültek elő egy feltehetően szőrrel bélelt, ismeretlen ruhadarabból, melyet a holttest alatt találtak a restaurátorok. Továbbá néhány töredék látható a leletegyüttesben a feltételezett egykori halotti szemfedélt díszítő aranyozott ezüst fémhímzésből is. A cipő azért nincs meg, mert a sír lábrészét 1650-ben, az említett kriptaépítéskor megbolygatták, lemetszették.

Miután e változatos, de rendkívül sérülékeny darabokkal szembesültek a szakemberek, az a döntés született, hogy a restaurálást a Magyar Nemzeti Múzeum műtárgyvédelmi módszertani és képzési osztályának laboratóriumában és textilrestaurátorműhelyében folytatják, ahol E. Nagy Katalin projektvezető restaurátor és Várfalvi Andrea restaurátor végezte a további munkát, a tisztítást és a konzerválást a Nemzeti Erőforrás Minisztérium anyagi támogatásával. Mi már épp e munkák elvégzése után láthatjuk a restaurátorműhelyben a szitakeretekre kiterített, megbarnult ruhadarabokat, melyekről majd a színezékvizsgálat elvégeztével derül ki, milyen színűek lehettek valaha.

A restaurátorműhelyben beavatnak kissé a négyszáz évvel ezelőtti női viselet rejtelmeibe is. Régi metszetet mutatnak, melyen Győr várának XVII. századi látképe előtt a staffázsfigurák hasonló „gallért" hordanak, mint amilyen e soproni hölgyé volt. A felsőtestet borító körgallért elöl nyitva, a mellen szárnyasan visszahajtva viselték, s így látni engedték egyrészt az alatta lévő ruhát, valamint a visszahajtásokon a gallérbélés nemes anyagát. A soproni leleten a hajtóka például aranyozott ezüstfonallal átszőtt, török eredetű szövettel volt díszítve - mutatják a restaurátorok a csodás épségben megmaradt, kéttenyérnyi selyemdarabokat. Maga a körgallér alapanyaga is drága szövet volt: ezüstszálakkal átszőtt selyem (lanszírozott lampasz). Valószínűleg spanyol vagy olasz eredetű, de ez nem azt jelenti hogy a ruha is egy távoli műhelyben készült volna. A nyak körül egy 15 centiméter magas állógallérral díszítették a körgallért, mely aranyozott ezüstpaszománnyal volt kivarrva, csakúgy, mint a körgallér szegélye.

E gazdag nemesfémdíszítés szinte teljes egészében megmaradt, néhol még a belevarrt igazgyöngyök is. A körgallér alatt viselt bársony felsőruha is jellegzetes XVI. századi darab: szintén állógallérral, a szoknya aljáig lelógó díszujjal és epolettes (hurkás tömésű) vállal. A díszujj szinte épségben megvan, még a szegélyén csüngő, arannyal és ezüsttel szegett szívecskesor is. A ruha valódi ujjai pedig megmutatták a hölgy karjának méreteit, s mindezekből az alkatára is lehet következtetni: az elhunyt vékony testű volt, és nem lehetett magasabb 160 centiméternél. Ezt támasztja alá az alsóruhaként szolgáló, selyemből készült „magyar váll" is. Valószínűleg még ez alatt is viselt a hölgy egy patyolatból varrt ingvállat, ez azonban nyomtalanul megsemmisült, ahogy a szoknya textilje is. A restaurátorok szerint valószínűleg a viselet cellulóz-alapanyagú részei (len, pamut) pusztultak el a talaj savas kémhatása miatt, míg a fehérjeeredetű szövetek (selyem, gyapjú) jobban ellenálltak a bomlásnak. A megmaradt ruhadarabok viszonylag jó állapota pedig annak köszönhető, hogy nemesfémmel átszőtt textilből készültek, hisz a fémszálak korróziója a bomlást okozó mikroorganizmusok számára mérgező.

Hasonló korú viseletből egy-egy darabot találtak már a szikszói református templomban és a sárospataki plébániatemplomban is. A soproni lelet azonban gazdagabb ezeknél. A közönség valószínűleg jövőre láthatja majd restaurálva a megtalálás helyszínén, a Kecske-templomban.