Egy magyar misszionárius a halála után is utat mutat

A szó szoros értelmében missziósnak született. Édesapja is missziós szeretett volna lenni, de vágya nem teljesülhetett. Elsőszülött fiát ezért maga után nem Istvánra kereszteltette, ahogy természetes lett volna, hanem Ferencre, mégpedig a nagy jezsuita misszionárius, Xavéri Ferenc után. Szerette volna, ha fia e nagyszerű hivatást választja. Így is történt.

Mészáros Ferenc 1932-ben született a Tolna megyei Cikón. A gimnáziumot a kalocsai jezsuitáknál kezdte, majd 1948-ban Kőszegen belépett a verbitákhoz. A szerzetesrendek feloszlatása után Pannonhalmán érettségizett. 1956-ban disszidált, hogy Ausztriában elvégezve a teológiai tanulmányokat, s misszióba mehessen. 1961-ben kapta missziós kinevezését, amely Indonéziába, Flores szigetére szólt. A nyelvtanulás után segédlelkész volt Wangkungban, majd 1964-ben megkapta első önálló plébániáját, Ranggut, ahol 1998-ig szolgált. A következő tíz évben négy további településen volt lelkipásztor (Orong, Datak, Hawe és Wajur).

Igazi őserdei misszionárius volt, akinek a híveket nemcsak az Úr igéjével és testével kellett táplálnia, hanem sokszor az emberi létszükséglet olyan elemi eszközeivel is, mint a gyógyszer. És mindehhez a hátaslova volt egyetlen segédeszköze a nagy kiterjedésű és nehezen járható területen, amely rá volt bízva.

A nyolcvanas évek első felében találkoztam először vele Kalocsán, jellegzetes, kívül hordott, virágmintás indonéz inget viselt, és érdekfeszítően beszélt a szeretett Floresről. 2003-ban el is jutottam hozzá Indonéziába. Bennszülött püspöke, aki éppen bérmálni jött Ferenc atya plébániájára, mondta nekem: „A magyarok a legjobb misszionáriusaink.”

Akkor még három magyar tevékenykedett a szigeten. Ferenc atya plébániája ötezer lelket számlált, hívei nagy területen elszórtan, kis bambuszvázas, gyékényfalú viskókban éltek mostoha körülmények között. Kilenc missziós állomásból állt a plébániája, amelyek többségébe csak lovon vagy gyalogosan lehetett eljutni. Mindegyik településrészben templomot és iskolát épített. A látogatónak az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a floresi társadalom korösszetétele épp a fordítottja volt az Európában megszokottnak: rengeteg a gyerek, és kevés az idős ember. Így aztán a püspök Ferenc atya plébániáján ottlétemkor hétszáz gyermeket bérmált, és két új templomot szentelt.

Flores jelentése igen találó: virágsziget. A trópusi közegben ugyanis gyönyörű, buja a növényzet, csodálatosak a virágok. S a kereszténység is felvirágzott az utóbbi fél évszázadban, az Európából érkezett misszionáriusok nagyszerű munkájának eredményeképpen. Flores szigete ma az egyetemes egyháznak olyasmi, mint a 20. század első felében az ír vagy a holland egyház volt: ontja a missziós hivatásokat.

A különbség az, hogy a két ország sok évszázados keresztény múlttal rendelkezett, amikor e virágkorát élte, az indonéz szigeten azonban alig egy évszázada kezdődött a rendszeres hitterjesztő munka, és az egész szigetre kiterjedően csak a negyvenes években indult az intenzív missziós tevékenység. Ferenc atya plébániáján volt olyan év, hogy öt idevaló mutatta be újmiséjét, amennyi egy magyarországi egyházmegyében sem lebecsülendő.

Először a jezsuiták, az első világháború után pedig a verbiták, vagyis az Isteni Ige Társasága irányításával folyt a missziós munka a szigeten, amelyből öt magyar verbita szerzetes pap és három magyar nővér vette ki részét. Ma már csak egy idős szerzetes pap tevékenykedik a szigeten, Krump Tamás, aki Mészáros Ferenccel egy időben érkezett.

„Segédmunkásnak szegődtünk, és ma is azok vagyunk – mondta 2003-ban Mészáros Ferenc. – Nem hatalmat gyakorolni jöttünk, hanem szolgálni, és addig vagyunk itt, amíg szükség van ránk. Segítjük e népet immár egy évszázada, hogy hatalmas történelmi lemaradását fokozatosan behozza. A missziósoknak nagyon sokat köszönhet Flores, hiszen ők alapították itt az iskolákat és kórházakat, építették az első utakat, hidakat, teremtették meg a postaszolgálatot, vagyis az élet minden területén a haladás feltételeit. Valamennyien nemcsak papok voltunk és vagyunk, hanem orvos híján orvosok, ügyvéd híján ügyvédek, agronómus helyett agronómusok is. S közben fokozatosan átvezettük e népet ősi babonás hitvilágából a kereszténységbe. De mindig ügyeltünk arra, hogy saját kultúrájuk értékeit továbbra is őrizzék, megbecsüljék. S ahogy a helyi egyház fokozatosan a saját lábára áll, úgy fogy a külföldről jött hithirdetők száma.”

Mészáros Ferenc plébániája valóságos kis oázis volt. Kertje tangazdaság. Szinte minden trópusi gyümölcs megtermett nála, de a Kalocsáról hozott paprikapalánták meghonosításával is eredményesen kísérletezett. Virágaira volt a legbüszkébb. Nagy gonddal törődött velük, becézte, simogatta őket. „Mert virág nélkül nem lehet élni” – mondogatta. A nyolcvanas évektől háromévente jöhetett haza látogatóba. Ízig-vérig magyarnak tartotta magát, de már Flores volt az igazi otthona. Ott szeretett volna meghalni, de súlyos rákos betegsége miatt elöljárói utasítására haza kellett jönnie.

Már nem tudott visszamenni övéi­hez, indonéz hívei közé, hogy abban a földben nyugodhasson, amelynek kereszténnyé tételén, népének nevelésén eredményesen fáradozott öt évtizeden át.

Rendtársai és rokonai március 29-én kísérték utolsó útjára Mészáros Ferencet a kőszegi Szent Imre Missziós­ház kápolnájából.