Bizalommal és hűséggel – Erdő Péter a boldoggá avatott Meszlényi Zoltánról

– Boldoggá avatásának híre kapcsán talán a közvélemény is egyre többet tud Meszlényi Zoltán vértanúságáról, ám életútja továbbra sem nagyon ismert. Melyek voltak a legfontosabb állomások a sorsában, mielőtt a kommunista államvédelmisek elhurcolták?

– Meszlényi Zoltán egy nagy generáció tagjaként, egy évben született Mind­szenty Józseffel 1892-ben. Édesanyját gyermekként elveszítette, majd apjával Budapestre költöztek, ahol kiváló hitoktatók vették pártfogásukba. Talán az ő érdemük, vagy a távolabbi rokon szatmári megyés püspök emlékének hatása, de már gimnazistaként elhatározta, hogy a papi hivatást választja. Esztergomban, majd kiváló eredményeinek köszönhetően Rómában a pápai Gergely egyetemen folytatta tanulmányait. Ekkoriban lépett be Olaszország az antant oldalán az első világháborúba, ezért a szemináriummal együtt Meszlényinek is menekülnie kellett. Tanulmányait Innsbruckban fejezte be, ott szentelték pappá. Kvalitásait jól jellemzi, hogy e zavaros időkben is doktorált filozófiából és teológiából. Hazatértét követően az új esztergomi érsek, Csernoch János vette maga mellé titkárnak, majd utódja, Serédi Jusztinián idején még nagyobb bizalmat élvezett. Rábízták az egyházmegye vagyonkezelését, ami korántsem volt egyszerű feladat. A földbirtokok jó része ugyanis Csehszlovákiához került, míg az intézmények döntő többsége a határon innen maradt, tehát az egyházmegye igen rossz anyagi helyzetben volt. Meszlényi azonban rendkívüli precízséggel és megbízhatósággal látott munkához, miközben az egyházmegyei bíróságon is tevékenykedett. Mindezek mellett egy máig olvasott szakkönyvet is kiadott a házassági köteléki perekről. Püspökké szentelték 1937-ben, s a prímás mellett maradt segédpüspökként. Folytatta vagyonkezelői feladatait, hamarosan háborús körülmények között, előbb azonban még részt vett az 1938-as nemzetközi eucharisztikus kongresszus szervezésében. Elmondható, hogy egyházáért lelkiismeretesen és odaadóan dolgozó ember volt, aki nem mellesleg a jogtudományban is maradandót alkotott.

– A világháborús évek, majd az azt követő időszak drámai fordulatot jelentett Meszlényi életében is. Miként viselte az egyre sokasodó megpróbáltatásokat?

– Valóban, ő is felismerte, hogy akkor egy egész világ közeledett a végéhez. Elöljárója, Serédi Jusztinián körleveleiben arról írt, hogy ha jön a front, a papság a menekülés helyett maradjon a hívek körében. A harcok végére a hercegprímás halott, helyére ideiglenesen Drahos Jánost választja helynöknek a káptalan, majd ősszel a szentatya Mindszenty Józsefet nevezi ki a főegyházmegye élére. Többen azt feltételezték, hogy a hét évvel korábban püspökké szentelt, több nyelven beszélő Meszlényin emiatt úrrá lesz a sértettség, a féltékenység, ám a segédpüspök az új főpásztor alatt továbbra is ugyanolyan precizitással végezte a szinte már lehetetlenségbe forduló munkáját, mint addig.

– A háborús pusztítás után mit tudott egyáltalán tenni az egyházmegye gazdálkodásában?

– Már Drahos János is kénytelen volt az ugyancsak teljesen elszegényedett hívekhez fordulni. Az esztergomi bazilika kupoláját bombatalálat érte, beomlott, és nem volt pénz a renoválására, de amúgy szinte semmire sem. Közben tömegesen érkeztek a menekültek, köztük papok, akikről gondoskodni kellett. Egyébként olyan idők voltak ezek, amikor maga Mindszenty a prímási ebédlő asztalánál azt mondta, hogy neki a levest csak az alsó karimáig szedjék. Nem pusztán kényszerből, de önszántukból is takarékoskodtak a főegyházmegyénél, hogy ezzel is kifejezzék szolidaritásukat. A bazilikát ért bombatalálatban kettétört Szent Adalbert-oltár teljes rendbehozatalára egyébként 2009-ig nem jutott forrás. Most, amikor megtaláltuk benne Adalbert ereklyéit, láttuk, hogy püspöki pecsétjével maga Meszlényi igazolta utoljára annak hitelességét.

– Mindszenty Józsefet 1948 karácsonyán letartóztatták, s helyet­tese, Drahos János halála után, kormányzó nélkül maradt a főegyházmegye 1950-ben.

– Budapestről, a pártközpontból három csatornán is érkezett a fenyegetés, hogy a káptalan Beresztóczy Miklóst nevezze ki helynöknek. Ez azonban egyházjogilag nem lett volna érvényes, mivel a külső fenyegetés hatására hozott döntés nem szabadon születik. Így a többség határozatának engedve, a veszély teljes tudatában, Meszlényi Zoltán elfogadta a helynöki kinevezést. Ezzel lényegében megpecsételte saját sorsát.

– Mindössze tizenkét napot tölt ebben a pozícióban. Lehet tudni arról valamit, hogy mit tett e rövid idő alatt?

– Talán apróságnak látszhat, de belevilágít az ő lelki mélységébe, hogy meglátogatta a ferences szegénygondozó nővéreket a Palócföldön. Fontos megjegyezni, hogy ekkoriban zajlott a rendek feloszlatása, nagy volt a félelem közöttük. Útközben egyébként a főpásztor belátogatott egy plébániára is, ahol a papnak ajándékozta a prémmel bélelt téli kabátját. Nekem már úgysem lesz rá szükségem – mondta neki, mintha érezte volna, milyen sors vár rá. Eközben egyre fokozódott az ügynöki vizsgálódás ellene. Az egyik jelentésben felmerült, hogy talán mégis fel lehetne használni Meszlényit, hogy a püspöki kar többségével szemben az állammal együttműködő magatartást képviseljen, mondván, feltételezhető, hogy ellenérzéseket táplál Mindszentyvel kapcsolatban. Ám a kérdést vizsgáló ügynök maga írja: erre semmi remény nincs, mert ő olyan ember, akinek „nem kenyere a megalkuvás”.

– Meszlényi Zoltánt végül esztergomi lakásáról hurcolták el az államvédelmisek.

– A „biztonság kedvéért” ki is rabolták a lakást. Azokról a hónapokról, melyeket fogságban töltött, rendkívül keveset tudunk. A rabtársak visszaemlékezéseiből annyi biztosnak látszik, hogy bár elzárva tartották, néhány mozzanat a többiek tudomására jutott. Például az, hogy mezítláb hajszolták a salakos udvaron. Mivel bármiféle vádemelés nélkül internálták, volt nála civil ruha, többek között egy pulóver, amit egy szerzetesnek adott, mondván, ő jobban fázott. Fűtetlen, nyitott ablakú cellában raboskodott, betegsége ellenére nem kapta meg a gyógysze­reit. Sokat szenvedett, s 1951. március 4-én meghalt, ám erről akkor senki sem tudott, teljes csend borult az emlékére. A püspöki kar sem merte firtatni a hatóságnál a hollétét. A rokonság csak valamivel Sztálin halála után kapta meg az egyébként hamis adatokat tartalmazó hírt, miszerint Meszlényi Zoltán 1953-ban elhunyt. Ezt követően Hamvas Endre csanádi püspök még tíz évig harcolt a holttest kiadásáért. Az Állami Egyházügyi Hivatalnak írott több levelében is vállalta: Meszlényi „régi pályatársam és jó barátom”. Végül 1966-ban a rabtemetőben az a sírásó, aki eltemette, mutatta meg a segédpüspök földi maradványainak helyét, és halálának pontos időpontjáról is beszámolt a hozzátartozóknak. Az újratemetés a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott az esztergomi bazilikában, csupán néhány paptársa lehetett ott a rokonokon kívül.

– Meszlényi az első a kommunizmus magyarországi áldozatai közül, akit a boldogok sorába emel az egyház. Vértanúsága, életpéldája segíthet-e a társadalomnak a diktatúra évtizedeinek feldolgozásában?

– Meggyőződésem, hogy nagyon sokat. A vértanúk ugyanis mindannyian hozzájárulnak az emberek közötti kiengesztelődéshez. Elég csak az elsőre, Szent Istvánra gondolni, aki a halál kapujában a rá köveket dobókért imádkozott. Meszlényi életéből és halálából egyaránt kiviláglik, hogy a keresztény hit szerint a valóság súlypontja nem a külső, nem a politikai események felszínén van, hanem sokkal mélyebben. Ezért van az, hogy néha az életszentség a kevésbé közismert, kevésbé jelentősnek látszó helyzetekben és személyekben ragyog föl. Biztos, hogy ő egész életével, lelkiismeretes pontosságával, a mindenkiért érzett felelősségével, valamint odaadó papi hivatásában konkrét példakép napjaink szétszórt világában, ahol a felelősség egyre csak eltűnőben van. Jelmondata valódi útmutatás: bizalommal és hűséggel. Manapság, amikor a rugalmasság, a siker tűnik a legnagyobb értéknek Meszlényi Zoltán azt üzeni, hogy nem a földi siker a legfontosabb az ember életében, és a rugalmasságnak is vannak határai. Fontos ugyanakkor, hogy lássuk, nem a politikai viharokban kiállt szenvedések, az ott mutatott hősiesség, vagy éppen a gyöngeség a központi eleme egyházunk történetének. Az mindenkor a krisztusi küldetés teljesítése, vagyis a hit továbbadása, a keresztényi szeretet példájának felmutatása, a szentségek és a kegyelem erejének a továbbsugárzása. Az utóbbi idők pápái többször hangsúlyozták, hogy akit igazságtalanság, méltánytalanság ér, van egy csodálatos előnye: nála van a megbocsátás kezdeményezésének a lehetősége. És egy olyan társadalomban, mint a mienk, ahol szinte mindenki azt érzi, hogy valamikor valakinek a részéről sérelmet szenvedett, erre bizony óriási szükség van.